Egy évvel később, ugyanott, majdnem ugyanazok, de minden sokkal jobb: II. MOONHEAD PROG FESZTIVÁL

Ez a bejegyzés tehát totál arról fog szólni, amiről az előző Moonhead Fesztiválról szóló beszámoló szólt, csak sokkal pozitívabb lesz. Pedig az sem volt depresszív. De mert arról szól, ezért annak a cikknek a bevezető gondolatait a progresszív rockról, annak magyar előadóiról és a hely bemutatását itt nem ismétlem meg. Ha érdekel, kérlek kattints afenti linkre, ahol részletesen elolvashatsz mindent.

Egy gondolatot azárt mégis megismételnék az előző cikkből: a progresszív rocknak hazánkban van ugyan közönsége, de nagyon szűk ez a réteg. Ennek megfelelően ritkák a koncertek is. S hiába jön hozzánk progrock nagyágyú, a The Flower Kings tavaly őszi A38-as előadásán, úgy hallottam, a közönség gyalázatosan kis létszámban jelent meg. Még én sem voltam ott...

Tény, ha a műfaj magyar nagyjai a színpadra lépnek (bár jobbára nem tesznek ilyet), akkor megtelnek az A38-nál sokkal tágasabb előadótermek is. De egyik klasszikusnak számító zenekar sem kényezteti el sem lemezekkel, sem koncertekkel a nagyérdeműt. Igazából néha azt sem lehet tudni, léteznek-e egyáltalán vagy sem (de inkább nem), mint az After Crying vagy az East, s ha mégis, akkor adnak évi egy koncertet, és jó pár évente megjelenik egy-egy album, ahogyan a Solaris teszi. Az egyetlen, szélesebb spektrumban ismert zenekar az East-utód iLand, amely viszont nagyjából aktívan létezik. 

A magyar progresszív rock második, harmadik vonala csak az ismertsége és nagyon nem a minősége miatt második-harmadik vonal! Erre megalapozott bizonyíték ez a mostani fesztivál is.

A Mandrake Moon zenekarra mintegy véletlenül találtam rá a YouTube-on. Aztán ők adták az eddigi életem egyik legmeghatározóbb koncertjét egy Garay téri csöpp pincében.

De tavaly tudtam meg például, hogy a több mint pazar muzsikájú Android például negyven éve létező formáció. Még csak nem is lemezek nélkül: öt és fél albumuk jelent meg (az eleddig utolsó a második átdolgozása). De vajon kinek mond bármit is a nevük? (Mármint a közönség azon részén kívül, akik debreceniek vagy ott voltak a Moonheadek-en?) 

A zene minősége és a közönség létszáma nem biztosan korrelál egymással. Sem erre, sem arra. Ami nem tölt meg stadionokat, az nem feltétlenül ócskaság. Ahogyan az sem igaz, hogy ami stadionokat tölt meg, az éppen a sekélyessége miatt fog meg ekkora tömegeket. Istenem de szép lenne őket mondjuk a Magyar Zene Házában vagy a Művészetek Palotájában látni, hallani! 

II. MOONHEAD PROG FESZTIVÁL – Legenda Sörfőzde Center, 2024. január 20.

Úgy tudom, alapvetően Szász Dávid, alias Saxon Dave gondolata. Persze nem egyedül hozta tető alá az egydélutános fesztivált, az egyik fő munkatársa volt a fesztivál estéjén is sertepertélő Kerbolt Attila, a Tompox menedzsere és a Tompox gitárosa, Mátyás Szabolcs volt. (A Tompox állandó fellépő helye a fesztivál helyszíne, a Legenda Sörfőzde Center.)

Viszonylag tájékozottnak hittem magamat progrock vonalon. De amióta bekerültem egy Facebook-os csoportba, és beszélgettem néhány hangyányit Dave-vel, rájöttem, hogy semmit sem tudok, semmit sem ismerek, éppen csak a jéghegy csúcsát ha látom. Mondom, a Mandrake Moonra is véletlenül bukkantam rá. S ugye, rajtuk keresztül a Moonhead fellépőire. Az első fesztivál hét fellépőjéből kettőt ismertem. A másik a M.A.Y.A. volt.

Őket a Keep Floyding miatt: a zenekar egyik vokalistája, Garda Zsuzsa egy aquincumi koncert alkalmával leénekelte a Pink Floyd eredeti felvételének énekesnőjét a The Great Gig In the Sky című számot interpretálva. Azóta figyelgetem, merre jár, mit csinál. Egyébként több mindent, nemrégiben a Garda nevű együttesével hét nemzetközi díjat nyer videót készítettek. Érdemes lesz megnézned!

A többi ötről semmit sem tudtam. Mondom, még a négy évtizede progrockot játszó Androidról sem. Szégyen! 

Nos, akkor térjünk a lényegre! 

BROKEN SPRINGS  

Az új énekesnő, Szabó Judit jót tett az együttesnek. De nagyon érezni, hogy még nincsen a kisujjában a színpad, a szereplés. Több volt mint visszafogott. A koncert után, amikor a párom odament hozzá a plakátot aláíratni, pár szót beszélgettek, és Judit mondta is, hogy nem engedte ki a hangját, visszafogta magát. Hát, nagyon kár, hogy így tett! De mondom, a zene vitte az előadást. Az Oscar Wilde meséből, A boldog hercegből készült szvit, na az...

Tavaly nem voltam/tunk lelkes/ek az előadásuk láttán-hallatán. Szégyenkezve vallom be, hogy a koncertjük felét egy sörrel váltottuk ki. Ennek nem csekély részben volt oka az akkori énekesnőjük teljesítménye. De nem csupán ő. Azóta csere történt ezen a poszton. S most megint nem szeretem szakasz következik. Mert nem szeretek nem dicsérni. Ezért dicsérni is fogok.

Arról van szó, hogy a progrockban és úgy általában a rockban, ha nő énekel, akkor annak nagyon kell énekelnie. A popzene más kérdés. De még a tágan értelmezett rockban is elfér egy egyéni hangú, előadásmódú, de korlátozottabb képességekkel rendelkező előadó. Gondolj csak Lou Reedre. Vagy éppen Hobóra. A progrockban ez nem működik: ha csak a zenét hallom és nem tudom, el nem hittem volna ezen a fesztválon, hogy a múlt évben is hallott Broken Springs muzsikál. Fogalmam sincsen mennyiben fedte a setlist a tavalyit. S ha fedte, volt-e különbség a hangszerelésben. De ez a koncert már az első hangoktól megfogott. Ez a koncert végéig így is maradt. Vagyis most nem cseréltük le a korsóra a zenekart. Eszembe sem jutott ilyet tenni. 

LEVEL 6   

S most elmondom a jelen esetben tőlem telhető legnagyobb dicséretet: tegnap a Level 6 hatására betettem a King Crimson több időszakából lemezt... Bárki ötlete volt a meghívásuk erre a fesztiválra, nagyon jó ötlet volt! 

A formáció az este fekete lova volt számomra. A Rockinform idézett cikkéből annyit megtudtam, hogy egy King Crimson tribute együttesről van szó. Vagyis nem saját kompozíciót, hanem a King Crimson műveit játssza. Na, de hogyan!

Szégyen, nem szégyen, engem a King Crimson mindig legyőzött, soha nem fogott meg. Azzal együtt, hogy kétségtelen, vannak kompozícióik, amelyek kevés hallgatás alapján is a fülemben maradtak. Így legalább három dalt ismertem a tegnapi koncerten. A zenekar viszont olyan elementáris energiával, odaadással, lendülettel nyitott, hogy nem lehetett nem odafigyelni rájuk. Megragadtak, nem eresztettek, székhez ragasztottak, el nem engedtek egészen a koncert végéig. Nagyon magától értetődőn, magabiztosan voltak jelen a színpadon, semmi megilletődöttség, bizonytalanság nem volt sem az ottlétükben sem pedig a muzsikában, amit prezentáltak. Pedig nagyon nem egyszerű a zene, amit játszanak. 

 M.A.Y.A.  

Félre ne értsd: a M.A.Y.A nem csupán Garda Zsuzsáról szól, hanem az öt zenész együtt muzsikálásáról. Nagyon finom és nagyon professzionális együtt muzsikálásáról. Amit ezen az estén hallottunk, az valami igen komplex, hihetetlenül kidolgozott produkció volt.

A M.A.Y.A. tavalyi, fesztiválos koncertje nem nyűgözött le. Annak ellenére nem, hogy Garda Zsuzsa hangja szerintem az egyik legjobb női énekhang hazánkban. Hogy miért történt akkor így, a tavalyi beszámolóban ott van. Meg az is, hogy nem értettem az egészet. S mert tavaly így volt, kicsit most is tartottam a M.A.Y.A koncertjétől. Illetve nem a koncerttől, hanem mert tudtam, írni fogok róla. S bár utálok kritizálni, azt is tudom, ha írok, akkor meg azt írom, amit gondolok, bármennyire szubjektív is...

Éppen itt tartottam valahol az írásban, amikor felhívott az egyik fellépő zenész. Tényleg barátilag. Dicsérte az írásaimat, a meglátásaimat, azt mondta, értek hozzá. (Mondjuk ebben nem volt igaza.)

Aztán elmondta, amiért hívott: nem baj, ha kritikus vagyok, és tudok az lenni, látja, de a meglátásaimat inkább a zenészeknek mondjam, személyesen, ne a közönségnek a cikkekben. Különösen, hogy ilyen periférikus műfajról van szó, mint a progrock Magyarországon, amit inkább ajánlani kellene, nem az előadók ilyen-olyan hibáira felhívni a figyelmet. Nekem meg pont ez volt a dilemmám az első fesztivál után. S pont úgy írtam meg a cikk első verzióját, ahogyan a zenész mondta az előbb a telefonba: csupa dicsérettel, mert a progrock amúgy is periférikus műfaj Magyarországon, és minek nyilvánosan kritizálni, ha inkább kedvet lehet hozzá csinálni?

Ahogy volt, úgy lett vacak a cikk első verziója.

Hurráoptimista álszent hazugság volt. Mert nem volt őszinte. S mert nem volt benne az egész. A részletek. Meg a M.A.Y.A. esetében az egész félrecsúszása. S éppen miattuk, a M.A.Y.A miatt írtam újra a cikket. Nagyon fájó szívvel. Mert, mondom, alapvetően utálok kritizálni, jobban szeretem, ha jobban érzi magát, aki olvassa, amit írtam, és gyűlölöm a konfliktusokat. Értem, amit a zenész mondott, látom is az igazát, mégis úgy érzem, valami hibádzik a gondolatmenetében. Még nem tudom mi, talán majd rájövök. 

S az a nagy helyzet, hogy most egyáltalán nem kell semmi hasonlóval küzdenem. Jelentem, a M.A.Y.A szombat este egyszerűen piszkosul jó volt. Egy pillanatig sem volt unalmas, nem vált ketté jó zenére és énekesnőre, hanem együtt élt minden. De még hogy! A setlist egészen más volt mint egy éve. Készül az együttes lemeze, magyarul is, angolul is, és úgy fest nemzetközi terjesztésben jelenik meg. Ámen, sok sikert nekik. 

Külön öröm volt, hogy emlékeim szerint minden dal magyarul szólt. S most jön a szuperlatívusz: cím híján meg nem mondom, melyik dalban, de lassú volt és fura felépítésű, Zsuzsa akkorát énekelt, hogy azt hittem, leszakad a mennyezet. Azért volt fura  a dal, mert a két verze után jött a betonrepesztő refrén, majd ismét verze, és nagyon csöndes befejezés, az újabb házodébbtolás helyett. (Mellékes, de Katona Klári Legyen ünnep dala volt ilyen szerkezetű.) Katarzis. 

DRUIDA  

Két dolog, ami most tűnt fel. Az egyik, hogy olyan József Attila verset újra feldolgozni, amit a HBB is feldolgozott: istenkísértés. A Druida megtette. Saját dallammal, zenével eljátszották a Tiszta szívvelt és A hetediket is. S tudod, mi van?  Az adaptációk lettek olyan jók, mint Hobóéké. 

Tavaly is írtam, ráadásul idegen tollal, Szepesi „Ricsosz” Richárd szavait kölcsönvéve, hogy a Druida kilóg a mezőnyből, de tulajdonképpen mindenhonnan kilóg. Mert sem ezt, sem azt nem lehet rá mondani. Nem klasszikus értelemben vett progrock, de nem is világzene, nem is folkrock, semmi se nem – és mégis minden egyben. Mondom, tulajdonképpen nem illett az este koncepciójába, mégsem lógott ki onnan egy hanggal sem. 

A setlist, ha jól figyeltem, sorrendiségében ugyan nem, de dalaiban döntő részben megfelelt a tavalyi koncertnek. Ilyen értelemben nem hallottunk újdonságot. Meg az sem volt újdonság, hogy definíciók ide, progrock oda, az első hangtól az utolsóig élveztem a koncertet. Jópofa, újdi látványelemként volt egy háromszámos horror-blokk: Ricsosz kapott egy halálfejes maszkot, és a Meghökkentő mesék bevezető szörnyének kárálva visító hangján konferálta a balladisztikus „horrordalokat”. 

TOMPOX   

Igen, persze, igaz is, de már inkább nem: ha Tompox – akkor Solaris. De mondom, már inkább nem. Mert persze, Pócs Tamás, az együttes vezetője onnan érkezett, meg az is igaz, hogy egyfajta Solaris tribute-nak indult a zenekar, amikor még nem is így hívták, de mára teljesen levált a gyökér-együttesről a produkció, és bőven önállóvá ért. 

Azt tudod, hogy a Tompox tagja Elek István, aki gyakorlatilag a magyar pop-rock szcéna összes tagjával zenélt már, mert ha szaxofon kell, akkor őt hívják?

Az én személyes kedvencem – egyfelől a fuvolájából kicsalt hangjai miatt, másfelől az éneke miatt, aztán még a szüntelen mosolygása és persze a személyes bája miatt – Kovács Sára Dizna. Szerintem azért kedvenc, mert a nőiessége, a kedvessége nagyszerűen enyhítette a többiek férfiasságát.De végigvehetném az összes tagot. Nem teszem, mert még mindig van két zenekar, akiről írnom kellene. Amennyiben izgalmas, dallamos, improvizatív instrumentális rockra vágysz, a Tompox a te zenekarod! Csak el kellene már mennünk egy önálló koncertjükre!

 ANDROID  

Nem is tudom, tavaly írtam-e de a zenekar tagjainak hangszeres tudásán túl meghökkentő fordulat, amikor magyar népdalt progrockosítanak. Ez is benne volt a tavalyi fellépésben is. Miként a Verbunkos című nóta is.

A debreceni Android együttes a tavalyi fesztivál felfedezettje volt a számomra. Az akkor fellépők közül az elmúlt egy évben őket hallgattam a legtöbbet. A zenéjükön túl mondjuk ennek az is az oka, hogy nekik van a legtöbb felvételük. Tavaly óta megfogyatkozott a zenekar tagsága: Létmányi István egyéb elfoglaltsága miatt kilépett a zenekarból, amely így négyesfogatként dolgozik tovább. Így vették fel a következő album első, három tételes kompozícióját, a Metamorphosis. Ezzel nyitották az előadásukat is. Egyébként az ő setlistjük is sokban hasonlított a tavalyira, még a vetítést is hozták magukkal. Mármint a tavalyit. Ami egyáltalán nem zavart. 

Még mindig nem sikerült eldöntenem, hogy a zenekar basszerosának a mikrofon előtti trollkodása tényleg a lényéből fakadó spontán egymás froclizás-e, vagy immár show-elem, de még mindig jópofának gondolom. A lényege az, hogy széles mivoltának teljes jókedvében és torkának teljes mélységének hangerejével köszönti a közönséget (mint a mikor csöndben mélázol és a tréfás kisöcséd a füled mellett teljes erővel összecsapja a Pallas Nagylexikont), illetve, hogy úgy kell „elrugdalni” a mikrofon elől, hogy ne dumáljon már.

Mindent egybevetve: az Android még mindig zseniális. 

MANDRAKE MOON  

Nem tudom, mi döntötte el a fellépők sorrendjét. Mindenesetre a Mandrake Moon koncertje volt az, amelyre teljesen megtelt a terem. Lehet, ebben benne van az is, hogy a zenekar vezetőjének volt egy olyan Facebook-elszólása, hogy a meglevő zenei anyagaikat még mindenképpen ki akarja adni, aztán ott tart, hogy feladja a küzdelmet. Talán emiatt többen tartottak attól, hogy az itteni fellépésük hattyúdal. Ezt támasztja alá a koncert végén, taps közben a sorok közül beüvöltött „Maradjatok együtt!”-kiáltás is. De a Mandrake Moon illett zárókoncertnek. 

Az MM két meglepetést is tartogatott a fellépésre. Illetve az egyik annyira nem volt meglepetés: vendéggitárosként a Tompox gitárosa, Mátyás Szabolcs játszotta végig a műsort. Érdekes volt figyelni az egymásnak adott instrukciókat a muzsikálás közben. Nagyon kíváncsi voltam, hogy Szabi gitárjátéka mennyire simul majd bele az általam eddig ismert MM-soundba. Ő, hogy is mondjam, hm, most kellene értenem a zenéhez, rockosabban játszik. Nem mintha az MM nem rock lenne... Mindenesetre a végeredmény benne volt, amit előgondoltam, másfelől kiderült a félelmem teljes alaptalansága: jót tett egymásnak az MM és Mátyás Szabolcs. 

A másik meglepetés egy zenei csemege lett. A zenekar Marián Varga, a Collegium Musicum zseniális billentyűsének a tiszteletére eljátszott két CM-kompozíciót.

Az első, nagy találkozás tavaly meg volt. Idén már hazajáró lelke voltunk a Moonhead-en. S mert a fellépők listája csak egyhatod részben módosult, nagy meglepetést nem vártunk. Az egy módosulás (Level 6) valóban meglepetés volt. De az idősotthonban szoktam mondogatni az általam fuvarozott lakóknak: „Ha nincsen változás, az nagyon sokszor jó hír!” Nem akarom közhelyesen vagy patetikusan befejezni ezt a cikket. Csak nem tudom másként. Ebben a fesztiválban az a szomorú, hogy csak egyszer van egy évben, hogy hazánkban a fellépőket, legyenek bármennyire technikásak, virtuózak, szóljanak bármilyen csodálatosan a kompozícióik, legyenek akármennyire fülgyönyörködtetők, testmozgatók, de mondjuk, ki, a kutya sem ismeri. Csak pár száz ember. Rokonok, barátok, zenészek, néhány zenei újságíró, producer, menedzser, meg azok a szerencsések, akik a YouTube-on barangolva valahogy beléjük botlanak.

Viszont az nagy boldogság, hogy vannak, akik megszervezik legalább évente egyszer a Moonhead-et. hogy van hová megszervezni, hogy vannak akik lelkesen, önfeledten és minden bizonnyal lelkesedésből dolgozva.

Ötezer forint volt a hét koncertre a belépő. Tavaly már osztogattam magamban: ha csak a zenészek kapnak belőle, senki más és semmi költségre nem forog vissza belőle, de semmire, akkor tizenezer forintot visznek haza. Vagyis kicsit sem erről szól ebben az estében semmi. Hanem a muzsikáról. A hangokról. A csodálatos harmóniájukról, elképesztően izgalma disszonanciájukról, a ritmusról, a zenéről. A rock zenéről. A progresszív rockról. 

Részünkről, köszönjük mindenkinek, hogy ott lehettünk! Fejet hajtunk [főhajtás].