Mintha a fogamat húzták volna, amikor a társaságom úgy döntött, hogy megnézzük a strandot. Ember, kimenni a francba ebben a hőségben? Üljünk be valami árnyas fröccsontóba, és ne moccanjunk, amíg le nem megy a nap... Szerencsére, engedtem az unszolásnak, és a Sziget egyik legjobb helyét találtuk a szigetspiccen, ott, ahová a nemszigetes napokon az ember botokat dobál a kutyájának a Dunába. Szólt a partinezene, páran napoztak, mások a Dunában ücsörögtek, a többség azonban az árnyas részen ejtőzött. Tényleg ide járok évközben, és még sosem vettem észre, hogy itt ekkora a tér, valszeg azért, mert kiirtották a susnyást, beborították homokkal, és meglehetősen igényesen berendezték beach-nek. Jó, ez az első nap volt, meglátjuk, mi marad a bútorzatból vasárnapra.
Ha nem kerülnék azonnal az óbudai kutyások 10 legkeresettebb ellensége közé, azt kérném a szervezőktől, mindent felejtsenek itt a zárás után...
Onnan a magyar sátor felé vettük az irányt, de mivel tartottuk a kutyás útvonalat, átvágtunk a Réten, Ahol Annak Idején a Világzenei volt. Most afféle kalandpark vagy mi található ott, tehát lehet vizes hason csúszni, de ha elég elszánt vagy, rá is szíjazhatnak egy szárnyra, pofával a föld fele, és egy daru segítségével megreptetnek. Ikárosz besírna.
A magyar zenei sátor a szükséges rossz. Még a hollandoknak is saját szabadtéri színpaduk van (árnyékban!), pont átellenben, százak várakoztak ott, hogy valami helyi érdekű formáció belecsapjon a húrokba, miközben a ColorStar koncertjén csak visszafogott létszámú közönség gyűlt össze, ami nyilván reprezentálta a külföldi-magyar arányt is - mármint a holland gyülekezethez viszonyítva. A sátorban bazimeleg volt, s úgy tűnt, nem csak a zenészeknek, de a hangszereknek is bírniuk kell az effajta gyűrődést. Sztem tegnap volt vagy 40 fok a Szigeten, fejeljétek meg ezt egy sátorbelsővel... Nos, erre a sátorra viszont azért van szükség, mert a magyar bandák immáron csak itt, és elszórva az Afrika-színpadon, no meg aki stílusban oda való, a Világzenein jelenhetnek meg, tehát viszonylag hosszú a műsoridő, és a szabadtéri helyek 11-kor zárnak. Szóval, a Color-koncert olyan volt, mint amikor valaki délután négykor a Szigeten fellép a hőguta határát súroló állapotban.
Viszont összefutottam a kedvenc biztonsági őrömmel, talán egy fesztivál, ha volt, ahol nem találkoztunk. Elmond valamit az emberről, ha már a fesztiválos biztiboyok is névről ismerik:)
Mindent elmond a Skunk Anansie-ról is, hogy otthagytuk az árnyas romkocsmát fröccsöstül, pedig a terv az volt, hogy onnan hallgatjuk. Nem lehetett. Odasodort az energia. Itt jegyzem meg, hogy innentől fogva a nagyszínpados bulikról csak ócska vagy semmilyen felvételeink lesznek, mert nem engednek be fotózni a nagyszínpad elé, illetve kérvényeztük ugyan a bejutást, de naponta 14.30-ig kéne aláírni a szerződést, akkor, amikor éppen a másik oldalunkra fordulva ütjük félálomban a billentyűzetet egy ventillátor oltalma alatt, a szobánkban. Bocsi. Szóval Skunk Annansie. A nő (Deborah 'Skin' Dyer) frontasszony a javából, húzta maga után a közönséget, mint oltárhoz igyekvő menyasszony a fátylát. Természetesen nem hagyta ki a vízen járást sem, vagyis a bokafogós-közönségenlépdelős figurát sem, még a ledfalon nézve is oltári volt, mi lehetett a talpa alatt... Igazi fesztiválbuli volt, és noha csak az első nap első nagykoncertjét néztük végig, eszembe jutot a sok sírás, hogy ezmegmármilyenideiműsor, szóval, talán nem lesz ebben hiba. A közönség szeret mindenkit.
Ez a gondolat aztán később, az A38 Flogging Molly koncertjén is eszembe jutott...
De közben még adtunk a belső gyermeknek, és minden színű lufiból beszereztünk egyet. Mindet elengeded? - kérdezték a kísérőim, én meg nem értettem: naná! Azért vannak. Persze, a kolléganő megtartott egy lilát. Én a pirosat választottam volna, ment a ruhámhoz...Idáig jutottam magammal, mire 7 óra lett, visszaszámoltunk, és az égbe küldtünk tízezer léggömböt. Vagy az igényszintem csúszott vissza XX évet, vagy tényleg ilyen jó dolog, amikor tömegesen csinálunk valami egészen haszontalan, de ahhoz elég gyermeki dolgot, hogy mindenki arcán önfeledt vigyor terüljön szét, és azt gondolja, már ezért megérte. A lufik egyébként összespannoltak az égben, és egy felhőbe verődve eltűntek az óriáskerék fölött a messzeségben.
Volt, aki egy sört is utánuk küldött arra az esetre, ha kimelegednének a nagy emelkedésben... Ma szélforgóparti lesz!
És akkor eljött az est - számomra - csúcseseménye, a Flogging Molly-koncert.Egyszer csajos körben azt gyakoroltuk, hogy csak jót mondjunk az eddigi pasijainkról, még akkor is, ha rüheljük az egészet, és azt elemezgettük, hogy ki mit örökölt az exétől jót. Nálam ott volt a listában ez az amerikai folk-punk banda is. (Meg a rózsabors, de ez nem ide tartozik.) Robert Schmidthez pedig múlhatatlan érzések fűznek. Ez később eszembe jutott, amikor ellinkeltük a VIP-ben a Nick Cave-koncertet, és azon lamentáltunk Czutor Zoli (Belmondo) felvetésére, hogy a pilótákat vagy a gitárosokat szeretik jobban a nők. Egyértelműen kijelenthetem, hogy a gitárosokat, de a mandolinosokat még inkább. Egy FM-koncert egyébként az első másodpercétől fogva őrületes pörgés. Két vagy három éve a Nagyszínpadról hergelték a népet, azt valahogy jobban bírtuk - itt ki kellett jönni a tömegből, mert 1. a sátor egy megaszaunává változott, 2. elkezdték sörben fürdetni a közönséget, mármint az maga magát, úgyhogy biztonságosabb volt némi távolságot tartani az extázisba esett tömegtől.
Esküszöm, megkívántam a viszkit, pedig nem szeretem, és az est további részében ír sztepplépésben haladtam előre. Amíg bírta a lábam.
És akkor elérkeztünk a bevallós részhez: tényleg meg akartuk nézni Nick Cave koncertjét, csak egy kicsit leültünk, és onnan már nem álltunk fel - hallgattuk fél füllel, de valahogy nem vitt tovább a lendület. A kolléga majd elmeséli nektek. Valamelyik nagyá(/a)gyú is biztos megírja, és még szakértő vélemény is lesz, nem olyan szófosás, mint ez. A VIP-pel kapcsolatban csak annyit jegyeznék meg, hogy értjük mi a gazdasági kényszert meg a szponzorok jótékony hatását, de ha még egyszer odajön hozzám a hostess, hogy le akarom-e fényképeztetni magam a VIP-be betolt legújabb merdzsóval, akkor valszeg elmesélem neki, hogy legutóbb hat éves koromban repültem rá egy effajta lehetőségre, de az egy tank volt. Felnőttként halálciki, ha valaki azt hiszi rólad, hogy erre vágysz a Sziget kellős közepén. Megjegyzem, azért találtak kuncsaftokat...
Akkor már tényleg kötözzenek rá a szárnyakra, és küldjenek a lufik után.
Elindultunk az utolsó programpont, a Nagy Utcaszínház felé, de útba ejtettük a Világzeneit, és a fejünket vertük a cserjébe, hogy nem jöttünk korábban. Ez azért is volt, mert az új műsorfüzet korántsem olyan teljes, mint a régi pestiestes cuccok, és mivel nem készültünk előre, csak átfutottunk rajta, hogy a Csík zenekar és barátai. Pedig csak kicsit kellett volna belegondolni, hogy kikkel haverkodnak, és olyan szép listát kapunk, ami miatt érdemes lett volna felemelni a seggünket, és Nick Cave-t is hátrahagyva idetalpalni. Kovács Kati, Lovasi András, Ferenczi György - hogy csak három nevet említsek...
Egyszerre két helyen meg még Révész Sanyinak sem sikerült... Kár, a Szigeten az effajta képességnek nagy hasznát venné az ember.
A Nagy Utcaszínház minden évben az én Nagy Kedvenceim. Általában egy szót sem értek a sztoriból, amit előadnak, ez kissé frusztrál ugyan, de a látvány mindig kárpótol a belső feszültségért. Most eggyel könnyebb volt a dolgom, mert nem valami összetett, sokszereplős, kibogozhatalan történetet adtak elő. Volt néhány repülő alkalmatosság ( jó, azért nem repkedtek...), na, ezeknek rendeztek versenyt. Nem mondom el, ki nyert.
Az is jó volt, hogy a füvön végre levehettem a cipőm, és mezítláb élvezhettem az előadást, amiből az következik, hogy a végefüggöny után már csak kevés lépés volt a lábamban tartalékban, az meg pont arra volt elegendő, hogy hazagyalogoljak.
A magammal vonszolt fotók itt láthatók.
Szólj hozzá!