De ne szaladjunk ennyire előre...

Csütörtökön az indulás megint kapkodósra sikeredett, egyrészt, mert a házi tartozék aprócska grillen bazi nehezen sültek meg a zöldségek, egész pontosan sehogy – mennek a (mai) lecsóba. Másrészt nekiálltunk viking sakkot játszani, ami számomra annyiban összegezhető, hogy el kell ugrani, mielőtt egy fatéglával valamelyik eltöri a bokádat. Volt egy teljesen felesleges próbálkozásunk a kabrió busszal/kisvonattal, nem is értem: évek óta járunk ide, és talán egyszer fértünk fel a járművekre a központban, de nem para gyalog sem a táv, és pont kezdésre odaértünk. Igaz, a hegymászás (ld. Borfalu) már nem fért bele.

A Krúbi-jelenséget már biztosan megfejtették más, nagyobb tudású kollégák. Én inkább csak élvezem. Hogy a végén kezdjem, éppen autogramokat osztogatott koncert után a backstage kapujában ifjú hölgyek különböző testtájékaira, amikor megjelent mellette egy – a lányoknál sokkal – idősebb, robusztus fazon. Gondoltam, jön a testőr vagy ki, hogy menni kéne, aztán kiderült, hogy rajongó: a lánya "fertőzte meg" a krúbisággal, és őszinte egyszerűséggel köszönte meg a rappernek mindazt, amit csinál. Ezt a rapper szót csak kínomban használom, igazából nem nagyon van jó kifejezés, az énekes túl kevés, a performer túl modoros, a rapper már közelít, de az sem pontos. A Krúbi – az Krúbi. Ahogy néztem, nagyjából Elvis Presley-ével vetekszik a népszerűsége a hölgyek körében: elegendő egy csípőmozdulat, és sikít a küzdőtér szebbik fele. Hozzáteszem: egy kockás pizsamában állt ki tegnap a Safranek Nagyszínpadra, erre szokták mondani, hogy akár egy ólajtó is lehetne rajta. Ez persze így túl egyszerű és könnyű út lenne a népszerűségig és a sikerekig, de ez a srác laza mozdulattal tolja félre ezt a kínálkozó lehetőséget, és öt éve ugyanazzal a kíméletlen őszinteséggel és helyenként ordenáré nyíltsággal tolja. Talán éppen ez az, amiért mára már nagyszínpados sztár lett: ez a generáció respektálja a fentieket, és teli torokból, kórusban üvöltik, hogy Orbán, verd ki a Ferinek... Ez utóbbi szám valahogy most sokkal drámaibban hangzott: eddig "csak" egy vaskos poén volt, csak hát azóta történt egy s más. Amúgy minden Krúbi-koncert egy speciális interaktív performansz, ahol a szövegek jó részét a publikum üvölti be, és ez a publikum tényleg nagyon vegyes az életkort tekintve, mert mellettem egy 12 éves forma kölyök fújta a szövegeket. A szüleivel együtt.

Én legutóbb – mármint a tegnapi előtt – egy zárt körű koncerten láttam frontemberkedni: 10 év után összeállt a gimnáziumi osztálya zenekara, és mindegyik osztály- és zenekari társ, ő is, hatalmas energiával vetette bele magát az egykori gimisekből összeálló rendkívül lelkes közönség előtt eljátszott tribute-műsorba. A szülők, mint az iskolai ünnepségeken, hátul álltak és legalább olyan lelkesek voltak, mint a gyerekeik. Tudom, mert a lányom a második sorban állt... Éppen ezért nehéz elfogulatlan véleményt mondani arról az előadóról, akit 10 éves kora óta ismer az ember, de ha hisztek nekem, azon kevesek közé tartozik, aki mindamellett, hogy letett valami nagyot az asztalra s ezzel ultra népszerű lett, egy centit sem szállt el a sikertől.

Krúbi után kissé kapkodós lett az élet, mert nagyjából és egészében egyszerre minimum két helyen kellett volna lenni ahhoz, hogy mindazt lássa az ember, ami érdekli, ilyenkor – occam borotvája – általában a fishing terepviszonyai közül az alacsonyabban fekvőt választja az ember. Így maradt ki az Aranyakkord (Borfalu, hegytető), pedig években mérhető, hogy mikor láttam Kiss Tibit színpadon. Szerencsére, a sátor az egyik legalacsonyabban fekvő koncerthelyszín, és ott generációm külön fesztivált tartott tegnap este: Balaton, Kontroll Csoport, Európa Kiadó.

Az első kettőt sikerült abszolválni. Ezeken a koncerteken kisebb volt az életkori szórás – hogy finoman fogalmazzak. "Falábú nyugdíjasok mit keresnek egy fesztiválon..." – mosolygott az arcunkba Víg Misi magára utalva, de tény, hogy  leginkább 50 pluszosok izzadtak a sátorban, akiknek a vérnyomása ezt nehezebben bírta, azok az egy kis dombon lecsücsülve hallgatták a Balaton után fiatalkoruk ikonikus dalait a Kontroll Csoporttól, elmerengve azon, hogy mi a jobb: nosztalgiává vagy újra véres valósággá válni? Mert ezek a zenék azok, amelyeket még nyúlós-csúszós kazettákon, nem túl jó minőségben hallgatott az ember, és 30 év távlatából is beugranak azok a szövegek, amiket egy konkrét helyzetre/rendszerre szabtak, és a mi tragédiánk az, hogy azt hittük, sosem kerülnek újra "kontextusba". Ami a mostani fiataloknak az Orbánverdkiaferinek, nekünk a Besúgók és provokátorok meg a többi volt, amiket ezen a nyári estén torka szakadtából üvöltött a pogó hagyományait is felelevenítő 50+-os közönség. Köszi, Fishing, hogy gondoltatok ránk, és csináltatok nekünk egy külön napot :)

A két koncert (Balaton, Kontroll) között tartottunk még egy rövid 30y-os járdabulit, megint volt egy dal, ami a magasba röpítette a nagyérdeműt (Bogozd ki): táncolt, énekelt, hadonászott mindenki, és a kilövellő energianyaláb telibe is kapta Beck Zolit, mert amikor megpróbálta megfogalmazni, hogy évek óta miért a Fishing, egy kicsit meg is hatódott, de aztán sikerült összeraknia: "Ezen a kibaszott Fishingen csak a kurva szeretet jut az eszembe – és ez ti vagytok". És akkor még hátra volt egy leánykérés... Amúgy nagyjából ez a válasz a Telex felvetésére, csak éppen visszafele. (Nem úgy, hogy "Miért járok el erre a fesztiválra, ha minden évben ugyanaz a közönség?")

Persze, ebbe a nagy szeret-mátrixba is becsúszhatnak hibák. A túlkoros betépett teletubbie-k koncertjén ultra sokan voltak – mint ahogy az lenni szokott... Amúgy a Belga bizonyos időközönként megír egy-egy himnuszt, a Gérvágó a legutóbbi, de annyira pontos, hogy a kíméletlenül hosszú útvonalú 9-es buszon oda-vissza kábé negyvenszer hallgattam meg – sírva. De nyilván ütött a magyar nemzeti hiphop és a ráadásként előadott Egy, két há' is (Krúbival). Itt tapasztaltuk az első repedéseket, de persze az is lehet, hogy fáradunk. Négy csaj azt találta ultra menőnek, hogy a küzdőtér határain kívül is kib@szott nagy tömeg közepén a földön ültek a vaksötétben. Onnan tudom, hogy ott ültek, hogy a telefonjukat nyomogatták, és világított a képernyő. Remélem, még sikerült elküldeni az üzenetet, mielőtt agyontaposták őket. Belül pedig akadt pár igazán agresszív fazon is, és azt a csajt is nehezen lehetett elviselni, aki már állni sem tudott a piától, cserébe egy bazinagy hátizsák volt rajta, amivel ide-oda flipperezett a  mellette lévők testén, végül a pasija egy átkaroló hadművelettel véget vetett a dolognak.

A sátorhelyzetről a kihelyezett különítmény tudósított: valakinek lenyúlták a pénzét a sátrából, másnak leszaggatták és elvitték a ráakasztott fényfüzérét. De a legdurvább talán még is az volt, hogy a barátunknak valaki a Supernem koncertjén egyszerűen belenyúlt a zsebébe... Mekkora mákja volt, hogy a telefonját még előtte, az Európa Kiadó koncertjén elhagyta (meglett).Szóval van ez a hatalmas szeretet, aminek csaknem minden egyes koncerten megtapasztaljuk az áradását, és vannak azok, akik nem ezért járnak fesztiválokra. Előre ezt kiszűrni nem lehet, és azt végképp nem szeretnénk, ha az eddig csaknem láthatatlan biztonsági személyzetből nagyon is látható emberek lennének. Szóval: ne lopj, ne legyél agresszív, amennyire tőled és az alkoholszintedtől telik, légy tekintettel a másikra, ne dobáld az előadót repohárral, és akkor teljes lesz a béke.

Mert ide, s itt megint a telexes kérdés kerül elő, azért járunk, mert ez a béke utolsó szigeteinek egyike, ahol a zene nem tömegáru, a szabadság nem szlogen és a fesztiválozók jelentős része nem azért jön ide, hogy elmondhassa, itt volt.

És aztán ülsz a domb tetején – már jártányi erőd sincs – sokadmagaddal, és a Kicsillag belecsap a Kockacukorba, akkor hirtelen mindenkinek visszatér a lábába az erő (ami már nincs vele), és felpattan az égbe üvölteni, hogy meguntam félni, de még a nyugszékében ücsörgő idősebb úr is lerántja magáról a takarót és ugrálva a feje fölött pörgeti – na, akkor azt mondod, hogy az a pár köcsög tényleg nem számít, bár erről azt a srácot kellene igazán megkérdezni, akinek tegnap ötvenezerrel könnyítették meg a pénztárcáját.

Na, milyen volt Orfű az első napon?

(Szolgálati közlemény: legközelebb hétfőn jövünk beszámolóval.)