Délután 3 körül járhatott az idő, amikor megérkeztünk a jegyeket átvenni, senki nem volt előttünk, barátságosak voltak a jegybeváltók, szóval fennakadás nélkül pikk-pakk már a sétáltunk is be hídon. A beengedés is zökkenőmentes volt, a karszalag lecsippantás és a táskaátnézés után már bent is voltunk az útlevelünkkel. (Ezt néhány éve vezették be, amikor előjöttek a szervezők az Island Of Freedom szlogennel, és a Szabadság Szigetéhez az útlevél ötletével, ami kreatív, és szép emlék is, jó érzés később visszanézni a sok pecsétet, amit a fesztivál különböző pontjain a programsátraknál lehet összegyűjteni.)
A Nagyszínpad felé vettük az irányt, ahol már nagyban készülődött a Punnany Massif a szombati első koncertre. Bár szellősen álltunk és jól el lehetett férni, azért meglepően sokan gyűltek össze, köztük több külföldi is, akik bár nem értették a szöveget (néha még mi, magyarok sem tudtuk követni a rap-részt, ha épp nem ismertük az adott számot), azért a néhány évvel ezelőtti Sziget-himnuszra ők is felkapták a fejüket, az ismerős volt.
Elnéztünk a Borfaluba is, ami évek óta az egyik kedvenc helyem a Szigeten, és nemcsak a borok miatt :) Rendkívül hangulatosra csinálták meg idén is, a fákat a fonalgerillák által kötött minták borították, illetve különböző acéllemezekből készített állatokba lehetett botlani lépten-nyomon (csikóhal, skorpió és társai), illetve itt lehet kapni a klasszikus magyaros (jó hagymás) kenyérlángosból is.
Visszatérve a Nagyszínpadhoz Lianne La Havas koncertjére körülbelül hasonló tömeg fogadott, mint a Punnanyn, talán kicsivel többen voltak. Őszintén szólva, nem ismertem őt, így kicsit meglepődtem, amikor egy szál gitárral állt ki az átszerelés során teljesen lecsupaszított színpadra, de csodálatos hangja van, nagyon kellemes volt hallgatni a délutáni napsütésben, az ébredező emberek is – úton a kajáldás sor felé – meg-meg álltak meghallgatni néhány dalt.
A koncert után sétálgattunk kicsit a környéken, és ahogy vártuk, rengeteg beöltözött külföldivel találtuk szembe magunkat, akik amúgy rendkívül szórakoztatóak: amint meglátják, hogy képet akarsz csinálni róluk, egyből odahívnak maguk közé, hogy inkább közösen csináljatok egy szelfit, majd a csoportkép után kb. annyi csillámporral a testeden távozol, mintha lefeküdtél és meghemperegtél volna a Magic Mirror öltözőjében.
Ezután kezdődött a Flag-party. Akinek esetleg új lenne a fogalom: a fesztiválon néhány éve este 7-kor a Nagyszínpad előtt valami különleges, látványos, flashmob-szerű esemény történik, ez általában colorparty (idén sajnos nem lesz), ball party, pompom party, illetve most épp a flagparty, vagyis zászlós buli, amihez különböző színű és feliratú szigetes zászlókat lehetett beszerezni, majd egyszerre lengetni őket, ami fantasztikus jól néz ki már ott élőben is, de utólag az after-videókon és fotókon is.
Ezután már tényleg nem kellett sokat várni a Bastille-ra, akiknek ez már az ötödik Magyarországi fellépésük, de visszatérők a Szigetre is, ez ugyanis a harmadik bulijuk a Nagyszínpadon. Dan Smith énekes és zenekara idén sem okozott csalódást, tökéletesen hozta a megszokott stúdióminőséget élőben is, sőt, a kiváló zenei élményre még rájött az is, hogy Dan mint örökmozgó lejött a színpadról, körbe kasul bejárta a hullámtörők folyosóit, és még a hangosítótoronyra is fellépcsőzött. A Good Grief-fel kezdtek, ami az első dal a 2016-os Wild World lemezről, így duplán megvolt a “most kezdődik” érzés. A legnépszerűbb dalok idén is felcsendültek, hallhattuk az Icarust, az Overjoyed-ot, a (Rhythm) Of The Night feldolgozását, és a Things We Lost in the Fire-t is, valamint a Pompeii-t, amivel anno berobbantak a köztudatba, ez utóbbit már az encore-ban játszották el, ezzel búcsúztak a közönségtől.
A Mumford & Sons-ra már annyian gyűltek össze, hogy egy tűt sem tudtam volna leejteni a tömeg közepén, nem is mentünk be annyira, kicsit kijjebb jöttünk baloldalra, ahonnan persze a zászlók miatt nem volt teljesen meg a színpadkép, de azért lehetett látni őket, főleg, hogy nagyon sokszor jöttek ki a kifutó végére. Ez volt az egyetlen európai koncertjük a nyáron, így a környező országokból is jócskán jöttek, akár napijeggyel is, csak, hogy láthassák őket. Nem kellett sokat várni a dalra, amit mindenki ismer: a See A Sign-nal való kezdés után már a második dal a Little Lion Man volt, amit senkinek nem kell bemutatni. Ha mégis:
Ezután sem unatkoztunk egy percre sem, a legkedveltebb dalokat hozták el nekünk (Lover of the Light, The Cave, Dust Bowl Dance, illetve az Awake My Soul, amelyhez a délután fellépő Lianne La Havas segítségét is kérték, és együtt adták elő a dalt). Az együttes lendületesen, teljes beleéléssel adott elő, legyen szó gyorsabb, táncolós számról, vagy egy lassabb balladáról, a rajongók pedig ezt meg is hálálták: a koncert végén több tízezer ember zengte együtt, hogy I Will Wait, I Will Wait For You.
Egy szó mint száz: fantasztikus napot tudhattunk magunk mögött: remek zenészek, vidám, lelkes közönség, csodás idő – és persze az a szabadság, ami mindig átjárja a Szigetet.
Fotók (még több itt): Kelemen András
Sziget 2018, Bastille, Lianne La Havas, Mumford & Sons
Szólj hozzá!