Én egyszerű vagyok, mint Micimackó, bár a mézet nem annyira bírom, mint ő. Éppen ezért úgy állok vele, hogy a nagy dolgokat én nem érthetem meg, töprenghetek rajta, esetleg megkérdezem Bagolyt, de amúgy nincsenek világmegváltó gondolataim. Éppen ezért nem tudom, mi a megoldás a beléptetésre, már ami a guest/vendor/press/artist voucherek beváltását jelenti... Mindenesetre akár egy mézes bödön is kurva jól jött volna, amibe bedughatom a fejem, mert 2 órát álltam sorba – jobbára a tűző napon. S bár itt elugattam, hogy mindenki menjen oda időben, jómagam mindenféle technikai nehézségek miatt nem tudtam megtenni, beleszaladtam a főműsoridőbe, már ami a sorban állást illeti, így az első két koncertet a Szigeten kívül sikerült (nem) abszolválnom.
A sorban állásnak is megvan a 3 évtizedes tapasztalat során kialakult rutinja. Adott 4 sor, mindegyik percről perce hosszabb lesz. Azonnal be kell állnod abba, amiről feltételezed, hogy a tiéd – ez arra a kissé káoszos helyzetre vonatkozik, amikor nincs egyértelmű utalás vagy utasítás. Aztán összespannolsz a mögötted állóval, nem kell feltétlenül azonnal ismerősöknek lennetek a FB-on, de annyira azért legyen élő a viszony, hogy tartsa a helyed, amíg kiállsz, és megkérdezed, jó sorban állsz-e. Ez történt. Az én hátsó szomszédom még vizet is hozott nekem! És miután kifaggattam a bódé mellett álló, odatartozónak látszó hölgyet, meg is nyugodtam, hogy minden sínen van. A vonat akkor ütött el, amikor én következtem, és kiderült, hogy az infó fals volt, ez mégsem az én sorom, álljak át a másikba... Következett némi emelkedett hangú szóváltás a biztonságiakkal (bocs, fiúk), majd sikerült a következő fordulót további ácsorgás nélkül megoldani. Bejutottam a Szigetre!
A tikkadt szöcskenyájak addigra optimális mértékben hidratált élőlények voltak hozzám képest, úgyhogy az első út a fröccselosztó helyhez vezetett, ahol legott le is roskadtam, hiába, a lábak sem a régiek... Épp akkor kezdődött StormyZ bulija a Nagyszínpadon, és noha nem mondhatom magam nagy fannak, sőt: egyáltalán nem vagyok az, meglepően jól indult ez az izé... koncert (mit mond az ember olyan nagyszínpados műsorra, ahol nincs zenekar – sem?), még ülőhelyzetben is sikerült pillanatok alatt ráhangolódni, és tartott mindez addig, amíg a pasi el nem kezdett istentelenül sokat pofázni két szám között (alatt? :), csak úgy repkedtek a FUCK-ok meg az ENERGY CREW-k. Na, kérem, az első efféle akadályt jól vettük, nincs para, milyen lesz a Kendricklamar.
Még mielőtt nekiduráltuk volna magunkat a Nagy Szigetkörnek, megvártuk a szokásos 7 órai tömegjelenetet, ezúttal BALL PARTY volt kiírva. 2 perccel ez event előtt a nagyszínpad előtt lecövekelő nép még tanácstalanul nézegetett jobbra-balra, mert labdák sehol... Aztán jóval a keverő mögött az égbe repült egy, aztán még néhány, és kiderült, hogy arra felé szórják a felfújható Föld-labdákat, úgyhogy szaladt mindenki oda, a nagy részük azonban teljesen hiába, mert viszonylag hamar elfogyott a készlet – nem volt túl nagy. Nem irigylem a hoszteszcsajokat, zavartan vigyorogtak a velük szemben álló tizenezres, kissé csalódott tömegre. Mire azonban kimentek a labdák, eljött az idő, viszont mivel kurvára hátul osztogattak, nagyon kevesen jutottak vissza az össznép labdadobáláshoz a színpad elé... Így lehet rossz szervezéssel egy jó dolgot elcseszni, de még így is vicces látvány volt.
Elindultunk hátra, a spiccre, közben benéztünk az Art Zone-ba, hogy beregeljünk a mai Frida Kahlo festészetre, de persze már nem volt hely, ebből is látszik, hogy mennyire jó az ötlet. Ezeket kéne megtartani a Sziget utáni időkre is.
Meglátogattuk a borudvart is, amiről azt hallottuk, jóval nagyobb lett, hát, biztos van egy másik is, mert ez pont akkora, mint vagy 10 éve, csak egy kicsivel kevesebb pavilonnal...
A sajtóbejáráson felhívták a figyelmünket a Zen Zuhanyzóra, be is kukkantottunk: tekintve a hömérsékletet és a levegő páratartalmát, mintha Saigonban jártunk volna :) Ne hagyjátok ki!
Már amikor busszal körbevittek minket, éreztem, hogy a Cöxpont lesz az én kedvenc helyem, ehhez képest méltatlanul kevés időt tölthettünk csak ott, mindössze 2 Gotan project számnyi időt, de imádtam. Elnyúlsz a szőnyegen, szól a kellemes zene, vízipipa-illat száll elevegőben, a Duna lomhán folyik melletted, és elengeded minden problémád... Naplemente included. Ez a zen kérem, nem a zuhany :)
Egyébként a szigetlakók úgy néztek ki, feltehetően a hőség miatt, mint akik nem is az első napot töltik, hanem mondjuk az utolsó előttit... Szerte hevertek-aludtak-ültek a népek már délután hatkor is, pedig még csak akkor indult a buli...
Ha fényképezőgéppel a kezedben járkálsz, MINDIG megállít valaki, hogy fotózd már le, misztik, miért...
Menet közben – a bikán kívül – találkoztunk sertéssel,
csikóhallal,
szitakötővel,
egyszarvúval,
és sárkánnyal is:
És persze még rengeteg lénnyel, valójában ezért szeretjük ezt az egészet, a minden szegletében felbukkanó apró csodákért és azokért a humanoidokért, akik a gyermeki játékosságot nem keverik össze az infantilizmussal. Ez utóbbiból is akad bőven, de hát ettől szép.
S ha már ezzel a fotóval visszakanyarodtunk a Nagszínpadhoz, essék szó a nap headlineréről, Kendrick Lamarról is. Kollégáink sajnos elvitték a pálmát, a Fesztblogosok ugyanis azt a címet adták a beszámolójuknak, hogy "A kedvenc számaim Kendrick Lamar Szigetes koncertjének első feléből". Hát, ez megaLOL. Rihannában és az említett úrban az a közös, hogy egyaránt megváratták a közönséget, uszkve 40 percnyit, ami fesztiválos méretekben nem kevés, ráadásul a csendpara miatt nincs mód a koncert végének kitolására. A különbség viszont az, hogy Lamar – a beszámolók szerint, mert mi végül felkerekedtünk, és elhúztunk onnan – igyekezett felpörgetni a bulit, hát, nem tudom, hogy egy ekkora fesztiválon 1/2 koncert mennyire győzi meg a hallgatóságot, de ha valaki megvárta, meséljen.
Még annyi jó történt az este, hogy pisiltem Eddel (bocs a szar képminőségért, eddigre szemem-masinám tele volt porral, csikorgott minden):
aztán a Fidelionál egyszerűen átkerültem egy másik dimenzióba, és szó nincs az elfogyasztott fröccsök vagy más hatásáról, egyszerűen lenyűgözött a látvány, ami a sátorlap fényfestéséből és a "Deep light" (ők mondták) technikából rakódott össze:
Mielőtt elhagytuk volna a Szigetet, két meghatározó élmény ért minket. Egyrészt a Nagy Utcaszínház, amelyről az első 15 percben azt gondoltam, a leguncsibb produkció evör, aztán estem pofára, de amúgy rendesen: megrendülve ültem és bámultam, nem spoilerezem meg illusztrálom fotóval: látni kell, csak az elejét várjátok ki, és nem látványban lesz amazing, hanem gondolatvilágában. Ja, azért a látvány sem semmi, csak most ne számítsatok repülő, forgó vagy más kényszerpályán mozgó szerkezetekre meg zenekarra meg tűzijátékra...
A másik meg... Nagyon kevés olyan helyzet van az életemben, amikor szól a zene, és nem mozdul ritmusra a lábam. Például, ha lekötöznének vagy betonba öntenének, az egy efféle szituáció lenne. De amikor a Sláger színpadon belehallgattam a Kerozinba – meg "beleláttam" – az egy tökéletesen ilyen szitu volt, mert gyak. földbe gyökerezett a lábam. Jó, jó, volt nekünk egy ilyenünk már, Korda György meg Rebeka meg effélék, de az valahogy poén volt, ez meg nagyon nem. Egy meglehetősen fád fiatalember pengette a gitárját, egy, a kutyakozmetikusomra erősen hasonlító hölgy ugrabugrált... A Happy Gang-et már nem volt bátorságunk – és erőnk – kívárni...
Nagyjából a felét írtam le annak, amit láttunk vagy ami történt, dühítően hosszú lenne az írás. A nyitónapon nem igazán a koncertek miatt mentem, ami miatt meg de, arról lemaradtam vagy el sem kezdődött, de így is annyi minden történt velem, mint mással egy hónap alatt, valszeg ezért szeretm annyira ezt a képződményt, ami már tényleg nem az, ahogy megismertük, de hát még mindig Szigetnek hívják...
Sziget 2018, Kendrick Lamar
Szólj hozzá!