Közhely vagy sem, ez tényleg egy másik világ...

Szombat délután három barátommal sétáltam keresztül a H hídon, készen arra, hogy 12 órára részévé váljak a szabadság szigetének. Várakozás nélkül kaptuk meg a karszalagjainkat, gyorsan keresztül haladtunk a biztonsági ellenőrzőpontokon és pillanatokon belül beléptünk a Sziget színes, kavargó forgatagában, ahová most titeket is magammal viszlek.

Közhely vagy sem, ez tényleg egy másik világ: a levegőben vibráló energia áthatja az ember egész lényét és érzi, teljesen mássá válik, mint amilyen a „kinti világban”. Lehullanak a maszkok, elillan a mindennapok fojtogató feszültsége, oldódnak a gátlások, és ami a legjobb: pontosan olyannak fogadják el egymást a fesztiválozók, amilyenek. Itt nem kötnek gúzsba a stigmák: nem számít a kor, a nem, a származás, a súly, az öltözködés vagy a zenei ízlés. Mindenfelé mosolygó arcokat, kifejezetten erre az alkalomra választott – olykor egészen meghökkentő – ruha-összeállításokat és egymást túlharsogó vagy éppen éneklő kisebb-nagyobb baráti társaságokat látni. A Sziget megadja azt amire a lelkünk mélyén mindannyian vágyunk: a felszabadult, önfeledt szórakozást.

Van még időnk az első koncertünk előtt, így megnyitjuk az előzetesen letöltött fesztivál applikáción a térképet és elvegyülünk a tömegben. Mivel a nap még magasan jár, beiktatunk egy gyors megállót az ivókútnál és kenünk magunkra némi naptejet. A környezet nagyon változatos, amerre csak megyünk mindenhol találni egy apró részletet, ami vonzza a tekintetet: amellett, hogy a szervezők mindig új helyszínekkel, látványelemekkel, programokkal kedveskednek a látogatóknak, néhány ikonikus elem visszaköszön az elmúlt évekből, felidézve a korábbi látogatások élményeit: ilyennek például a nagyszínpadhoz vezető zászlósor és a fotó készítéshez kiváló hátteret adó, óriási Sziget felirat.

A korai órákra való tekintettel a helyszín összességében még csendes: a napijegyesek vagy a külső szállással rendelkezők zömében az esti koncertekre érkeznek majd, a kempingezők pedig a táborhelyük rendbe rakásával, pihenéssel, regenerálódással töltik az időt. Kihasználjuk az alkalmat, hogy egyelőre rövid sorok állnak mindenhová és megyünk egy kört a Vándor Vurstli színes óriás kerekével, megnézzük a csontváz madarak felvonulását, festünk az ArtGardenben, benézünk a Cirque du Sziget előadására és felülünk az OldSpice autómosóra hajazó körhintájára.

Az első koncertélményünk tűpontosan a kiíráshoz igazodva, 17:30-kor kezdődik: kövekkel kirakott mikrofonnal, hosszú barna parókában – amit az előadás felénél aztán le is dob– lép a színpadra az albán-amerikai popdíva, Bebe Rexha. Az énekesnő G-Eazyvel közös, Me, myself and I című dalával, tánckara kíséretében robban be az előadótérre. Kifejezetten közönségkedvenc számokat hallhatunk a pop dívától: felcsendül többek között az I'm A Mess; a Bad Bitch; a I Got You valamint a Sacrifice; a David Guettaval és J Balvinnal együtt készített Say My Name, a The Chainsmokerssel való kollaborációból született Call You Mine, majd az este headlinerével, Martin Garrixszel kiadott In The Name Of Life.

A kicsivel több, mint egy órás produkciót az I’m Good zárja. Bebe alkotói jelleme és tíz évet felölelő zenei munkássága, amely – mint az előbbiekből is látszik – nem akármilyen kortársakkal készített produktumokat foglal magába – véleményem szerint – rendkívül alulértékelt. Zenéit világszerte játsszák a rádiók: szerzeményei szinte kivétel nélkül a slágerlisták rangos helyein foglalnak helyet, mégsem képesek áttörni azokat ajtókat, amik akár a szakmabeli díjátadók elismertjei, akár a nagy fesztiválok fő húzónevei közé juttatnák őt. Ennek a fő oka talán az lehet, hogy pimasz, incselkedő stílusát, dögös, kihívó megjelenését és kirobbanó, olykor kihívó táncmozdulatokat mutató színpadi jelenlétét sokan félre értik és emiatt beskatulyázzák, lekicsinylik őt. A 2024-es Sziget Fesztivál szombati napjának bulizói első kézből tapasztalhatták, hogy mennyire nem azonosítható Rexha a sztereotípiákkal: folyamatosan mosolygott, közvetlenül, lazán kommunikált a közönségével – ki-ki kacsintott például az első sorokban állókra –, a kisebb technikai hibákat profin, higgadtan, allűröktől mentesen kezelte, a műsor felénél rögtönzött táncpárbaj két szerencsés résztvevőjét pedig a kezdeti zavar és bizonytalanságok ellenére is végig támogatta, segítette. Nagyon kontrasztosan kijött továbbá, az úgynevezett átszellemülés, amely kristálytisztán látszott, mikor került „flow” -ba a daloknál és mikor lépett ki az előadás atmoszférájából és „tért vissza hozzánk.”

Visszatérbe a beszámoló jelenébe: fél hétkor átadjuk a helyünket a One Direction formációval szupersztárra váló, ám egy ideje – a banda rajongóinak legnagyobb bántára már Harry Styleshoz hasonlóan – egyedül tevékenykedő Louis Tomlisonnak. Taktikai pihenőnk alatt úgy döntünk ideje szemügyre venni az esemény rettegett élelmiszer árait és valami vacsora után nézni.

A higiénia a másik szempont, amivel kapcsolatban aggályok szoktak felmerülni, de megnyugtatok mindenkit: a Sziget takarító személyzete derekasan helyt állt. Megfelelő mennyiségű szemetes van kihelyezve, amit rendszeresen ürítenek, egy-két kósza – különösen a kiírt programok között felhalmozódó – pohártól eltekintve nem látni szemetet. A mellékhelyiségek – legalábbis ahol mi megfordultunk – alapvetően tiszták, vécépapírral és szappannal felszereltek.

Nos, összességében a kínálatról: ahogyan ilyen helyen már megszokhattuk, az alkoholt kitűnően felszívó „street food” ételek – így a hamburger, a szendvics, a sültkrumpli és a hotdog – dominálnak, de kis keresgéléssel az olasz, a mexikói vagy a török konyha kedvelői is találnak kedvükre valót. Üde színfolt ilyen téren egy, kifejezetten gyümölcsöket áruló bódé, továbbá az Aldi grill terasz, ahol a szupermarket helyszíni boltjában vásárolt húsokat sütik meg frissen azoknak az éhes fesztiválozóknak, akik hajlandóak voltak kiállni a végeláthatatlan sort. Italok tekintetében is számtalan lehetőség adódik, a vödrös koktéloktól kezdve, a jégkásán át a jó öreg sörig. Magukról az árakról több platformon olvasni lehet, hogy mennyire elszálltak. Tagadhatatlan, hogy nem itt fogja az ember legolcsóbban megúszni a napi étkezését, de semmivel nem kell magasabb díjszabásra számítani, mint a többi nemzetközi fesztiválon vagy a hőn szeretett Balaton partján. 

A porhelyzetet is igyekszik a háttérstáb kordában tartani, ami egyébként a kilenc órás nagykoncertig sikerül is nekik: feltűnően több a műanyaggal borított terület a színpadok előtt és az összekötő utakon is, továbbá rendszeresen locsolják a területeket. Késő estére viszont a legjobb szándék és igyekezet ellenére is folytatgatóvá válik a tömeg mozgásától felverődő, levegőben szálló por. Sajnos ez visszatérő probléma és az a bizonyos „megszoksz vagy megszöksz” jelenség. Bevizezett sállal, kendővel vagy a pandémia után a fiókok mélyére száműzött maszkokkal lehet a leghatékonyabban védekezni a fullasztó érzés ellen.

A 21:15-re a délután távol maradók is megérkeznek, a Nagyaszínpad előtti terület zsúfolásig megtelik emberekkel. A holland lemezlovas és producer Martijn Gerard Garritsent – ismertebb nevén Martin Garrixet – hatalmas tömeg várja.

Lehetne szépíteni, de részemről most elmarad a katarzis a 28 éves előadó showja után, ám a többséggel ellentétben, nekem nem a kétszer tíz perces – műszaki probléma miatt beállt – kényszerszünet okozza a problémát. Az elektronikus zene hercege vitathatatlanul patika mérlegen kimért produkciót nyújtott: animációk, fényjáték; lézerek; tűzshow, tűzijáték és egy gondosan összeválogatott, dinamikus setlist.

A nézőtér tombolt – a dropoknál valósággal összeolvadva ugrálva – és egymást követték Garrix saját slágerei és a popvilág más művészeitől származó összeállítások. Helyet kapott a teljesség igénye nélkül: Icona Pop: I love it; Coldplay: A Sky Full of Stars; az Animlas; a Breaktrough the Silence, a High on life és a frissnek számító Smile. Ami bennem hiányt hagyott, hogy onnan, ahol én álltam, úgy tűnt, Martin hozta a tőle elvárt – és busásan megfizetett – kötelezőt, de csak testben volt velünk, lélekben nem. A műfaj sajátosságainak mércéjével nézve is keveset kommunikált – a kiszólások is inkább az any usereknek, mint kifejezetten a szitizeneknek szóltak –, és nekem nem jött át az, hogy különbséget érzett volna a budapesti és azon sok száz színpad között, amelyeken karrierje során már eddig felállt.

Levezetésként alternatív-elektro szórakozást választunk és a Revolut Stage sátrában részt veszünk a dán énekes-dalszerző Karen Marie Ørsted, művésznevén MØ koncertjén, aki immáron négyszeres „szigetelőnek” számít. A skandináv zenei élet csillagát eddig a Final Song és a Kamikaze melódiáiról tudtam beazonosítani, ám ennél bővebben nem ismertem a munkásságát. Azt kell mondjam, kellemesen csalódtam. A nap korábbi két fellépőjétől teljesen eltérő stílus és hangzásvilágnak lehetek szem és fültanúja.

Úgy vélem, egyebek mellett ez a szuper a Szigetben: lehetőséget teremt kilépni a komfort zónából és új irányzatokat megismerni.

Az énekesnő és zenekara egyszerűbb látványvilággal – pusztán egy kimerevített logóval, fehér fényekkel és a frontembert kísérő justintime kivetítéssel – áll ki, ami egyrészt felüdülést hoz a szemnek, másrészt segít a fókuszt a zenére és a dalszövegekre irányítani. Karen megjelenése is hozza a naturális vonalat: minimális sminkben, kiengedett hajjal, egy egyszerű szürke trikóban jelenik meg, ám ez egy pontot sem vont le az összhatásból. Átéléssel, szívből énekel, állandó kontaktusban van a vendégekkel, sőt, kétszer „szörfözik” is a magasba lendülő kezeken.

Kellemes meglepetése a napnak olyannyira, hogy a Walk this way-t és a Say You'll Be There-t fel is teszem gyorsan a lejátszási listámra.

Azt javaslom, adjatok egy esélyt neki – és jövőre a Szigetnek is!