Már csak azért sem, mert mi autó – és mellesleg jogsi – híján minden esetben a tömeges közlekedést részesítjük előnyben. Mindenkinek volt már legalább egy rossz tapasztalata ebben a témában, legyen az fővárosi vagy országos viszonylat, így rutinos közlekedő állampolgár lévén magam is rengeteg rémtörténettel rendelkezem, de azt hiszem, hogy ez az idei soproni oda-vissza út mindent visz.
Adott egy szolgáltató cég, amely bizonyos összegért cserébe, előre meghatározott menetrend szerinti időintervallumban vállalja, hogy bárkit elszállít A pontból B pontba. Hogy neve is legyen a gyermeknek, hívjuk csak egyszerűen MÁV-nak. Budapest-Sopron viszonylatban az általunk kiválasztott járat menetideje pontosan 2 óra 28 perc lett volna. Merthogy IC-ről beszélünk... Ezzel szemben, számunkra érthetetlen és információ hiányában feldolgozhatatlan módon a célállomásra érkezvén sikerült néhány perc híján egy órás késést összeszednünk, aminek jelentős része egy bizonyos városban történt igen hosszú egy helyben álldogálásnak köszönhető. Merthogy IC-ről beszélünk… Ezt talán még sikerült volna komolyabb trauma nélkül megemésztenünk, viszont ha hozzáadjuk azt az élvezeti faktort, hogy fülkés és nagyon modern, magyarul lehúzhatatlan ablakokkal ellátott szerelvényünkön - ahol a folyosón is végig álltak/ültek/feküdtek (gondolom oda is lehet külön helyjegyet venni) - szó szerint el voltunk zárva az éltető levegőtől; és a kinti, viszonylag tűrhetőnek mondható hőmérsékleti tapasztalatokat összevetve, a fülkében minimum 40 fokban játszottunk túlélősdit, akkor úgy gondolom, hogy mindezt egy órával megfejelni egyszerűen pofátlanság. Mondtam már, hogy IC-ről beszélünk? A kalauz – akinek utazásunk utolsó 5 percében sikerült megérkeznie – ugyan elnézést kért, és még azt is hozzátette, hogy kérhetünk kártérítést, de ha arra gondolok, hogy ebből a „kalandból” komolyabb problémák is származhattak volna, nem igazán nyugtattak meg a szavai.
Sebaj, gondoltuk, megérkeztünk, és ez a lényeg. Sopronról és az ott élő emberekről, valamint a fesztiválozókhoz való barátságos hozzáállásukról pozitív emlékeim voltak, ezért igyekeztem túltenni magam az első sokkon. Aztán jött a második…
Természetes jelenség, és már hagyománynak is mondanám, hogy egy ilyen hosszú vonatút után az üléstől elgémberedett nép, felegyenesedvén azonnal rájön, hogy az első turistalátványosság, amit sürgősen meg kell látogatnia, az a várótermi illemhely. Tavaly ugyan kihagytam a voltolást, de korábbi emlékeimet felidézve, egyenes úton jutottunk el a tett a helyszínére, ahol a megszokott hosszú sor fogadott minket. Aztán araszolva közeledvén az ajtóhoz, az emlékeimben nem szereplő táblába ütköztünk, amin felvilágosítottak minket, hogy ez egy automata klotyó, aminek 100 magyar forint a munkadíja, ha többet adsz, azt is szívesen fogadja, de vissza már nem ad belőle. Találékony nép a magyar, nem fizet, ha nem az élete múlik rajta, így kihasználva a női részlegnél álló tömörülést, az ajtót – kijátszva a rendszert – minden sorstárs tartotta. Mindaddig a pillanatig, amíg egy arra tévedő „higiéniai menedzser” a maga végtelenül barátságos módján be nem szólt a még kint várakozóknak, hogy kva gyorsan csukják be az ajtót, merhogy azé' van. Na szóval! Értem én a koncepciót, meg hát 100 forintba fesztiválozó még nem halt bele, de azért. Komolyan elvárták volna tőlünk, hogy egy ilyen pokoli út után minden hölgy kotorjon elő egy kis aprót a farzsebéből, és az amúgy is lassan haladó sort még azzal is fékezze, hogy szarakodik az ajtóval??? Nem lett volna humánusabb megoldás, ha a fesztivál ideje alatt ideiglenesen felfüggesztették volna a rendszert? Épp elég plusz bevételt generál az oda tévedő bulizó ahhoz, hogy ez a 100 forint ne hiányozzon a költségvetésből. Sebaj, túljutottunk rajta, haladjunk.
A következő furaság a helyi járat. Rendkívül örvendetes, hogy van már külön busz, ami a kapuig viszi a látogatókat, azonban az ezekre való felszállás külön kaland. Ugye, ott is az elsőajtós felszállás működne, mert bérlet mutogatás meg jegyvásárlás/lyukasztás – és a becsületesebb fajta szépen be is sorol a buszvezető felé, azonban, ha egy csuklós busz minden ajtaja nyitva áll, természetes, hogy azonnal megrohamozzák, és elkezdődik a csata az ülőhelyekért. Arról nem is beszélve, hogy az állomáson egyetlen jegykiadó automata üzemelt, ami, őszintén szólva, megérett a selejtezésre, ugyanis olyan lassan dolgozta fel a nem túl bonyolult kérésünket, mintha az összes fesztiválozónak vettünk volna fejenként 10 vonaljegyet. Emlékeim szerint korábban a váróban is lehetett külön jegyet venni, az ideiglenesen kitelepített asztalkánál, idén azonban ott csak egy nem túl bőbeszédű lányka ült, néhány szórólappal a menetrendet illetően, ami természetesen már rég érvényét vesztette.
Már épp kezdtünk hangulatba kerülni, hiszen csak pár lépés választott el minket a megszentelt földterülettől, amikor újabb sorscsapás következett. Gyorsan megtaláltuk a szakmaijegyes bódét, benyújtottuk a hivatalosan visszaigazolt, egyedi kóddal ellátott papírkánkat, amikor közölték velünk, hogy a rendszer szerint érvénytelenek vagyunk. Na, itt pergett le életem filmje 5 másodpercben, és éreztem, hogy a pulzusom emelkedő tendenciát mutat, de még kontrolláltam a kitörni készülő vulkánomat. Az egyetlen szerencse, hogy egy végtelenül kedves és segítőkész fiatalember vette kézbe a dolgot, akinek ugyan nem sikerült kiderítenie hol a hiba, viszont az lebegett a szeme előtt, hogyan lehetne kielégítően megoldani a helyzetet. Végül kaptunk karszalagot, átestünk a szokásos beléptetésen, és akkor úgy éreztük, hogy minden gyötrelmet megért a látvány.
Néhány apróbb változtatástól eltekintve nagyjából minden ugyanott volt, ahol két éve hagytuk, max azóta nevet váltott. A Volt fesztivál erőssége, hogy itt nem kell kilométereket gyalogolni a helyszínek közt, ráadásul a két nagyszínpadon – ami messziről nézve szabályos derékszögben helyezkedett el – folyamatosan váltják egymást a sztárok, így aki csak a nagy nevekre kíváncsi, az pár lépésből megoldja az átvonulást.
Hogy az eső...? A közelgő viharról még jóval azelőtt értesítettek minket, hogy a fejünkre hullott volna az első csepp, de igazából a voltosokat egyetlen pillanatig se tudta megzavarni a bulizásban a szakadó eső vagy az orkánerejű szél. Nem volt pánik, nem tapostuk el egymást, mint korábban a Szigeten, és az eső végeztével a sárban csúszkálás miatt sem küldtük el melegebb éghajlatra a szervezőket. Buli van, nem?
Hogy a koncertek...? Amíg tűzött a nap, azért sajnáltam a fellépőket, aztán meg az eső miatt. Mindkét teljesítmény hősiesnek mondható, habár egy embert azért mégis kiemelnék. Az Imagine Dragons frontembere, Dan Reynolds megmutatta a magyar közönségnek, hogy nem félti a frizuráját, de még a fellépőruciját sem, és miután közölte, hogy ha mi ázunk, ő is bevállalja, ígéretét teljesítve gyakorlatilag végig az eső áztatta kifutón, vagy a rajongók közt énekelve nyomta le a koncertet. Kevés olyan hazai sztár van (hát még külföldi), aki megtette volna ezt így a helyében, úgyhogy jár a pacsi/szívecske/léjk, minden.
Persze hazai kedvenceinket se hanyagoltuk, ennek megfelelően belehallgattunk a ByeAlex és a Slepp produkcióba, ami jobban tetszett, mint gondoltuk; ölelkeztünk Bíborkával a Magashegyi Undergroundon, megadtuk magunkat a Quimbynek, együtt énekeltünk a kockásinges lányokkal a Fish! buliján, kaptunk magyar nemzeti hip-hop-ot a Belgától, ugráltunk feltartott kézzel az Irie Maffia dalaira, és a végén levezetésnek még egy kis Necc Party is belefért.
Mondanám, hogy szép emlékekkel távoztunk, de úgy tűnik, minket valaki nagyon elátkozott, így természetesen a hazaút sem ment zökkenőmentesen. Terveink szerint a hajnali, pontban négy órakor induló kifejezetten voltosoknak indított vonattal mentünk volna, amire már napokkal előbb megvettük a jegyet. Szépen le is gyalogoltunk az állomásig, azonban az első vágányon várakozó szerelvényre nem sikerült feljutnunk, köszönhetően a kissé túlbuzgó személyzetnek, akik nemes egyszerűséggel lezárták az automata ajtókat, hogy még véletlenül se próbálkozzunk a felszállással. Azt elismerem, hogy mindössze két perc választott el minket a négy órától, mire beértünk az állomásra, viszont annak fényében, hogy a már korábban megemlített Budapest-Sopron járatunk eleve 10 perces késéssel indult, nem gondolnám, hogy olyan nagy kérés lett volna, ha még azt a pár embert felengedik a vonatra. Így viszont még legalább 5 percig szemeztük tétlenül az egyébként később induló vonaton már üldögélő fesztiválozókkal, akik legalább annyira értetlenül próbálták követni a fejleményeket, mint mi az üvegajtón túl.
Lehet, hogy sok sorozatot nézek, de ezt a jelenetet még az HBO is megirigyelte volna, mert úgy éreztem magam, mintha a Trónok harca forgatásán lennénk, és a vonaton ülők megmenekültek volna a Másoktól, belőlünk meg pillanatok alatt a holtak serege lesz – kék szemekkel. Miután a Volt-vonat sikeresen eltávozott az állomásról – természetesen rengeteg üres hellyel –, a túlbuzgó alkalmazottak kinyitották az ajtót, de amint kitettük a lábunkat a peronra, azonnal ránk ripakodtak, hogy húzzunk onnan, ugyanis a peronon senki nem tartózkodhat! WTF???
Sajnos és sorry így utólag is, ekkor már kevésbé voltam béketűrő, és finoman közöltem, hogy ha felengedtek volna arra a járatra, amire tulajdonképpen jegyünk is volt, már nem lenne velünk probléma. Így viszont ki kellett találnunk egy menekülő útvonalat, amit inkább a friss levegőn szerettünk volna átgondolni. Kiderült, hogy negyven perccel később indul egy vonat Győrbe, viszont ott húsz percnyi várakozás után szállhatunk csak át a Pestre tartó gőzösre. Nem katasztrófa, átszállunk. Itt már úgyis elértük azt a fesztivállapotot, amikor már azon is röhögünk, ha csak egymásra nézünk, szóval sebaj, haladjunk tovább.
Hogy felpörgessem a végjátékot, csak annyit mondok, egyéb okok miatt Győrben is kénytelenek voltunk egy másik járatot választani, ami hazafelé minden településen megállt. Végezetül már csak annyit tennék hozzá, hogy ezen a járaton – ami egyébként a legújabb, egyterű változat volt, viszont sima személy – összesen három!!! különböző kalauz kérte el kezelésre a jegyünket, és az egyik rendkívül szimpatikus hölgy még azt is közölte, hogy azzal a bizonyos jeggyel nem is utazhattunk volna más járaton, mert izé…
Szóval, mindezek után mit mondhatnék?
Nehéz kenyér a fesztiválozóé....
Szólj hozzá!