Őszbe öltöző szívvel, nyakig magyar zenében

Fekszem az ágyamon csendben, lehunyt szemmel. A fejemben újra és újra lejátszom a pillanatnak tűnő végtelent, és a végtelennek tűnő pillanat minden felvillanó képét. A magasba lendülő kezeket, a tömeg morajlását, a refrénekbe belefeszülő hangszálaimat. A csuklómat a tegnap mementójaként öleli körbe a gyűrött, színes karszalag, az asztalon oldalra borulva pihen a táskám. Egyszerre érzem a fejembe bekuckózó emlék melegségét és a hirtelen rám szakadó ürességet. Miután napokig emberek ezrei vettek körül, most furcsa a csend. Utolért a post-festival blues…

Tartsatok velem, kedves olvasóim, készítsetek be magatoknak egy kávét, és térjetek vissza velem Zamárdiba egy kis időre. Ha ott voltatok, azért, ha nem, akkor pedig azért…

Szóval fesztivál. Hajnalba simuló éjszakák, önfeledtség és gondtalanság, ismeretlen ismerősök nagy találkozásai, kedves szavak, őszinte mosolyok, cinkos összenézések és közös verzék. Mindez augusztus utolsó napjaiban, amikor a naptár még nyarat mutat, de az emberek már lassan őszbe öltöztetik a szívüket. A STRAND Fesztiválon, az évad turnéinak egyik utolsó állomásán, ahol az élet még egy lélegzetvételnyivel könnyedebb és szabadabb.

Nem sokkal délután három óra után kanyarodunk le az M7-es autópályáról, majd a vasúti sínek mentén haladva megérkezünk Zamárdiba. A hazai mainstream krémjét hirdette a lineup. A magyar könnyűzene iránti nem titkolt szeretetem – és talán némi elfogultságom – miatt nem tudtam egyetlen napot választani, így a pénteket, a szombatot és a vasárnap reggelt is a magyar tenger partján töltöttük. A döntésképtelenségem eredménye 30 legyalogolt – vagyis inkább leugrált – kilométer, egy szelíd megfázás és egy feledhetetlen hétvége lett.

Több olyan előadó is érkezett, akiknek a koncertjein évente legalább egyszer mondhatni bérelt helyem van, egymás után látni őket pedig egészen újszerű, euforikus élménynek bizonyult. Ezúttal azonban nem a setlisteket fogom boncolgatni, és nem szórom tele a beszámolómat 100-120 dalcímmel. Inkább egyfajta best of válogatást hozok nektek.

Elöljáróban érdemes megjegyezni, hogy a 2026-ban aktívan zajló előadói generációváltásnak remek lenyomatát tárta elénk a STRAND. A 2000-2010 környékén alakult zenekarok mellé felnőtt egy új alkotói hullám, amelynek tagjai egészen más perspektívából szemlélik és értelmezik a világot. Szépen kirajzolódik, hogyan változott a korszellem, az ízlés és a zene szerepe az elmúlt másfél-két évtizedben, és ezzel párhuzamosan miként alakultak át a befogadói igények. Bár a szerelem, a szórakozás, a csalódás és a bánat természetesen nem szűnt meg központi téma lenni, napjainkban már nem feltétlenül elegendő kizárólag ezekről énekelni. Az új nemzedék szókimondóbb, direktebb lett, és egyre bátrabban nyúl olyan társadalmi és személyes kérdésekhez, mint a mentális egészség, a családi minták, a rendszerszintű problémák vagy éppen az identitásválság. A traumák kimondása nem pusztán önvallomás, hanem közösségteremtő erő is lehet, amelyben hallgató és előadó egyszerre találhat valamiféle feloldozást.

A közönség viselkedésében tetten érhető másik változást a ’26-os évad közepe óta tudatosan figyelem, és a XIV. STRAND Fesztivál csak megerősítette a benyomásaimat. Manapság már korántsem számít ritkaságnak, hogy valaki nem a kijelzőjén keresztül nézi végig a műsort, hanem csak néhány alkalommal, jellemzően a népszerűbb daloknál emeli magasba a telefonját. Nem szeretném elkiabálni, de úgy tűnik, kezdünk újra megtanulni a jelenben lenni. Talán lassan arra is ráébredünk, hogy az elkészített koncertvideók többségét soha többé nem nézzük meg, az elvesztegetett pillanatokat viszont semmi sem hozza vissza.

Nézzük meg, mi történt akkor, amikor éppen nem valamelyik küzdőtéren voltunk. Szerintem szuper ötlet volt a vidámparki elemek beépítése: a dodzsem, a céllövölde, az óriáskerék, valamint az olyan adrenalinszintet megpörgető attrakciók, mint az XXL Extrém óriáshinta vagy a zipline, kétségkívül színesítették a programkínálatot. A STRAND elrendezését nézve is csak elismerően tudtam bólintani.

A beléptetés és a security alapvetően rendben volt – bár egy ekkora rendezvényen ez már inkább elvárásnak, mintsem kuriózumnak tekinthető. Annál üdvözlendőbbek voltak a molinókon, plakátokon és a színpadok óriáskivetítőin megjelenő edukációs üzenetek. Az elmúlt két-három évben a nagy koncert- és fesztiválszervezők láthatóan egyre tudatosabban dolgoznak azon, hogy csökkentsék a konfliktusok és a rossz végkimenetelű esték számát. Ezúttal olyan egyszerű, mégis jól eltalált mondatokkal találkozhattunk, mint a „Feltöltött telefon = kisebb para”, a „Nemet mondani menő, nem gyengeség” vagy a „Ha vezetsz, ne igyál – egy korty is mindent megváltoztat”. Szeretem, amikor valamit nem elfedni vagy tabusítani próbálunk, hanem felvállaljuk. Ezek a felhívások növelték a biztonságérzetet, és talán arra is alkalmasak voltak, hogy egy-egy pillanatra megállítsák az embereket. Apropó buli, ideje elindulni a nagyszínpadhoz!

Nekünk a koncertek sora a VALMAR duóval, vagyis Marics Petivel és Valkusz Milánnal kezdődött. A srácokkal manapság már csak az nem találkozik lépten-nyomon, aki nem akar: a két legnagyobb kereskedelmi tévécsatorna tehetségkutatóinak zsűriszékeitől a fesztiválokon át a gyorsétteremláncok plakátjaiig szinte mindenhol ott vannak. Belőlem mégis szkepticizmust váltanak ki. Nem mindig érzem úgy, hogy a viselkedésük vagy az a közeg, amelyben mozognak, összhangban lenne azzal, hogy ezek a fiúk alapvetően tényleg jók. Az Úristennel már a fél országot a Balaton közepéig lehetne üldözni, de az LL Juniorral közös Volt pár alkalom, a Tomival készült Valencia vagy a Gáspár Lacival jegyzett Éjfél kifejezetten klasszak lettek.

És akkor álljon itt egy népszerűtlen vélemény, amellyel valószínűleg sikerül magam ellen hangolnom az ősrajongókat: a VALMAR elfáradt. Mintha egyikük sem találná már igazán magát ebben a formációban. Együtt értek fel a csúcsra, rengeteg lehetőséget és élményt köszönhetnek egymásnak, a kettősük azonban mostanra egyre inkább erőltetettnek hat.

Petinek közben a rekordnézettségű Hogyan tudnék élni nélküled az egekbe repítette a népszerűségét, színházi szerepet kapott, és dupla Aréna-koncertre készül a Kuplung zenekarral. Szólóban is egymás után jelennek meg a dalai. Milán eközben a Lücid nevű formációban találta meg az új irányt, amelyben Adam Awake, azaz Jakab Ádám a társa. Lehet, hogy tényleg eljött az ideje annak, hogy elengedjék egymást – nem azért, mert ne működnének együtt, hanem mert talán külön-külön most több van bennük, mint amennyit a VALMAR ki tud hozni belőlük.

A STRAND-os fellépésük ugyan égető napot nem, hideg vizet viszont annál többet hozott, lévén Murphy törvénye cseppet sem udvariasan tiszteletét tette Zamárdiban. Az egész nyáron hiába várt eső pontosan akkor érkezett meg, amikor mi úgy terveztük, hogy az egész éjszakát a szabad ég alatt töltjük. Miközben a LED-falon megjelent a „Szél és eső közeleg, vigyázzatok egymásra” felirat, már koppant is az első esőcsepp a vállunkon, amit hamarosan követett a második, aztán pedig a többi: pillanatok alatt szakadt ránk az ég. Egy tusoló legmagasabb fokozata is elbújhatott volna amellett, amilyen mennyiségben és erővel kaptuk a nyakunkba az augusztusi áldást. Önmagában persze nem az esővel volt baj, hanem azzal, hogy komoly lehűléssel és széllel érkezett. Az nem volt kérdés, hogy maradunk-e, a komfortérzetünknek azonban finoman szólva sem tett jót a váratlan zivatar. És itt a válasz arra, miért kötöttem szoros barátságot egy százas papír zsebkendővel két nappal később.

A VALMAR közben erején felül próbálta menteni a menthetőt: minimális átkötőszövegekkel, szinte megállás nélkül hozták egymás után a zenéket, hogy mielőtt a technika végleg megadja magát, minél többet tudjanak adni a közönségnek.

Mire a K&H színpadtól elindultunk a ONE pódium felé – először, de nem utoljára –, az eső szerencsére alábbhagyott. A Halott Pénz első akkordjaira aztán megérkezett a „második csapás”: felébredtek az árvaszúnyogok. Tudjátok, azok a repülő, zöld rovarok, amelyekről egészen addig, amíg csak olvas róluk az ember, nehéz megérteni, miért tudják annyira megkeseríteni a balatoni nyaralók életét. A felismerés gyorsan utolér, amikor hirtelen ott találod magad a reflektorok fényében egy felhőként cikázó rajban, és egyetlen pillanat alatt átértékeled a természethez fűződő viszonyodat.

A Halott Pénz kamaszkorom egyik nagy kedvence volt, a fenomenális 2024-es Puskás-koncertjük után viszont elkezdtem aggódni a pécsi zenekarért. A 2025-ös Budapest Parkos fellépésük például nekem meglehetősen gyengére sikerült. Most, a STRAND-on viszont újra azt a Halott Pénzt kaptam, amelyet a 2024-es Puskás-koncerten annyira szerettem. A tavalyi Budapest Park-os fellépés után ez különösen feltűnő volt: Zamárdiban egészen más energiákkal működött a zenekar. Hogy ebben mennyi szerepe volt a fesztiválközegnek, nehéz megmondani, mindenesetre ezek a dalok nagyon otthonosan szóltak ebben a környezetben – és friss hír, hogy jön az MVM Dome-os buli is. A szerzeményeik között egyre gyakrabban kerülnek elő mélyebb témák is, ilyen például a Ha bántanak az emberek, a Gyerekek vagy az Idő. A régi klasszikusok közül pedig, ahogy lassan búcsúzunk a nyártól, nehéz lenne kihagyni a tízéves Darabokra törted a szívemet...

Úgy döntöttünk, hogy miután az előző két fellépőt még a tömeg sűrűjében ugráltuk végig, a Wellhellót ezúttal valamivel hátrébbról nézzük meg. Nagyon jól tettük: megadatott az egy a millióból találkozás, amikor két nagyon jó ismerősünk kiszúrt minket a tömegben, aminek köszönhetően már négyesben kérdezhettük, hogy Mizu, mizu, mizu? Tizenkét éve bírja el a szerelmet a Rakpart, tíz éve jelent meg a Sohavégetnemérős, és lassan másfél évtizede táncoljuk át az éjszakát Diazzal és Fluorral. Valamikor az Apu vedd meg megjelenésekor kezdtem el rendszeresen hallgatni a duót, és azóta nem telt el úgy nyár, hogy ne viseltem volna büszkén a #elnökasszony feliratú pólómat.

Igazán mély benyomást tett rám a Covid alatt megjelent Ölelni szavakkal című daluk, amely mentőövként tartott a felszínen, amikor a karantén nehezebb heteiben már azt éreztem, összecsapnak a fejem felett a hullámok. Mérhetetlenül hálás voltam azért, hogy a STRAND-on most a szeretteim ölelésében hallgathattam a Barátom sorait. Vannak szerzemények, amelyek egyszerűen megtalálják a megfelelő pillanatot – ez pedig nekem pontosan ilyen volt.

De miért tud ennyi idő után is fesztiváltömegeket megmozgatni a Wellhello? Talán azért, mert az örökifjú, szabadszájú Fluor és a líraibb, érzékenyebb Diaz karaktere sajátos egyensúlyt teremt. Ehhez társul a Székesfehérvárról indult közös történetük, ami valahogy mindannyiunkat visszarepít egy kicsit a gondtalanabb, bohém ifjúkorba.

Dzsúdlóval búcsúztattuk a pénteket – és üdvözöltük a szombatot. Az előadó két év után, 2026 júliusában jelentkezett új nagylemezzel. A Civilből a február 14-i MVM Dome-koncert közönsége már kaphatott egy kis ízelítőt, a teljes albumot azonban a STRAND-on hallottam először élőben, és azt kell mondjam, telitalálat. A lemezt egy Dzsúdlót régóta foglalkoztató kérdéskör ihlette: hogyan lehet civilnek maradni egy olyan életben, amely már régen nem hétköznapi? Az új dalok közül nálam több is feliratkozott az örök favorit Vér, Sötét és Szürke mellé a „mindenképp hallgasd meg” listára, például a VRUMM, illetve a Rosszat álmodtál.

Egy kis alvás után újra elővettük a strassz-, csillám- és szemhéjpúder-készleteket – ezúttal abban reménykedve, hogy az eső legalább fent is hagyja őket –, majd újra belevetettük magunkat a STRAND forgatagába. Az esténk viszonylag korán, 18 órakor kezdődött Mehringer Marcival.

Marci először 2021-ben, az X-Faktorban tűnt fel ByeAlex mentoráltjaként, az igazi áttörés azonban csak bő egy évvel ezelőtt érkezett meg számára. A Szar az élet akkoriban a pattanásig feszült közhangulat himnuszává vált. Azóta sokat fordult a világ mindannyiunkkal. A Szar az életből lassan szép az élet, vagy legalábbbis szebb lett, Marci pedig egyre közelebb került a legnagyobb hazai nevekhez. A STRAND-on a zárónap egyik legnagyobb buliját csinálta, ami alatt, lássatok csodát, még a nap is kisütött. Azt gondolom, ő a szó újszerű értelmében a nép gyermeke. Energikus, robbanékony, közvetlen, és láthatóan tudatosan vállalta magára azt a szerepet – gondoljunk csak a Szeptember végén és a Szabadság, szerelem átdolgozásaira –, amelyben egyszerre lehet a saját generációja hangja és egyfajta modern vátesz.

A csúsztatott kezdés és a sűrűsödő tömeg miatt a Follow The Flow produkciójának csak a második felére értünk oda, ami azonban nem várt élményt hozott. Technikai problémák miatt Vincze Gergely (BLR), Molnár Csaba (Fura Csé) és Szakács Gergő végig full live-ban játszottak, és itt ragadnám meg az alkalmat, hogy kiemeljem, mennyit ad hozzá egy koncertélményhez az élő zenei kíséret. Bármennyire is úgy tűnhet, hogy egy előre felvett alappal sok minden kiváltható, szerintem ez nem feltétlenül igaz. Különösen szépen szólt ebben a tálalásban a Szélcsend, a Tavasz és a Maradok távol.

Ezt követően maradt egy kis időnk a pihenésre, hiszen a headliner Desh csak 23:30-kor kezdett. A részünkről kevésbé ismert fellépők közül Manuelt távolról, a Balaton partján ülve dúdoltuk végig, és még Pogány Indulóba is sikerült – szemléletágításképpen – belehallgatnunk.

Aztán jött számomra a szervezők egyik legnagyobb tévedése: a Quimbyt tették warm-upként közvetlenül Desh elé. Sem stílusban, sem célközönségben nem éreztem igazán összeillőnek a két produkciót. Kifejezetten ízléstelennek tartottam, amikor a zenekar a közönség első soraiban állókon kérte számon, hogy miért nem pörögnek velük. Tudták, hogy sokan nem miattuk érkeztek, mégis szóvá tették, hogy „azért megerőltethetnék magukat”. Ez egyszerűen nem volt elegáns.

A Bacardi kitelepülésénél hamar visszatöltődött az apadó energiaszintünk. A DJ egészen fergeteges bulit rögtönzött: latin melódiákkal indított, aztán jött minden, ami csak beleférhetett egy balatoni éjszakába – Shakira, Macklemore, Michael Jackson, Britney Spears.

Nagyon jókedvűen gyűltünk össze utána Deshre, és még az sem zavart, hogy itt éreztük először igazán a tömeg szorítását. Az viszont már igen, hogy a koncert bő tizenöt perces csúszással kezdődött, és számomra ugyancsak nehezen volt értelmezhető Young Fly kiemelt szerepeltetése. Persze érthető, hogy a menedzsment próbálja felépíteni őt, és az is, hogy több dalban szerepel Azahriah és Desh mellett, de ezen az estén túl sok volt belőle. Néhány dal erejéig Azi beugrása valamelyest kárpótolt, összességében azonban a Desh-koncert számomra inkább csalódás maradt. Pont abból az emberből kaptunk keveset, aki miatt ott voltunk.

Ettől függetlenül Magyarország egyik leghallgatottabb előadója nem véletlenül van ott, ahol. Desh zenéje megosztó, és nagy összegben mernék rá fogadni, hogy sokan hálát adnak azért, hogy az új fül- és fejhallgatókból már szinte semmi nem hallatszik ki, így nem kell felvállalniuk, hogy őt pörgetik. Én viszont büszkén kiállok a véleményem mellett: igenis kellenek olyan slágerek, amelyeket nem a mondanivalójuk vagy a fennköltségük miatt hallgatunk, hanem egyszerűen azért, mert jólesnek. Nálam ilyen a Tip tip, a Pannónia és a Mokka.

Elhallgatott az utolsó zene, elindultunk kifelé, és az a három nap, amely közben szinte végtelennek tűnt, hirtelen néhány kilométernyi gyaloglássá, vizes ruhává, rekedt hanggá és rengeteg emlékké zsugorodott. Másnap pedig már ott feküdtem az ágyamon a gyűrött karszalaggal a csuklómon, és próbáltam eldönteni, mitől olyan furcsa ez a csend.

Talán éppen ettől működik egy jó fesztivál. Nem attól, hogy minden koncert hibátlan, minden szervezői döntés érthető vagy minden előadó azt adja, amit vártunk tőle. Hanem attól, hogy három napra kialakul egy külön világ, amelyben ugyanúgy helye van a csalódásnak, mint annak a pillanatnak, amikor több ezer ember egyszerre énekli ugyanazt a refrént. Aztán hazamész, és még napokig egy kicsit ott maradsz.

A karszalag előbb-utóbb persze lekerül. A post-festival blues is elmúlik. És szerencsére már azt is tudjuk, mikor lehet újra megszerezni: 2027-ben augusztus 19. és 21. között rendezik meg a 15. STRAND-ot, a jegyértékesítés lassan el is indul. Addig sem marad teljesen STRAND nélkül, aki folytatná: december 31-én STRAND Szilveszter néven új budapesti koncertfesztivállal jelentkezik a szervező Weekend Event Kft.