A Hillel Slovak-sztori, avagy mit kezd az RHCP a saját kezdetével?

Hillel Slovak – izraeli születésű gitáros, a Red Hot Chili Peppers alapító tagja, a korai funk-punk hangzás egyik kulcsfigurája. Neve sokakat megtéveszt: a „Slovak” valóban „szlovákot” jelent, de identitása alapvetően izraeli–amerikai volt. 1962-ben Haifában született, szülei zsidó holokauszt-túlélők voltak – édesanyja varsói, édesapja jugoszláviai háttérrel. A család 1966-ban költözött az Egyesült Államokba, ahol később Flea-val és Anthony Kiedis-szel együtt alapították meg a zenekart. 1988-ban, 26 évesen heroin-túladagolásban halt meg. Rövid pályája ellenére a mai napig a zenekar egyik kiindulópontjaként hivatkoznak rá.

Fontos körülmény, hogy maga a zenekar a bemutató előtt jelezte: interjúkkal hozzájárultak ugyan a projekthez, de nem volt kreatív ráhatásuk a végeredményre, és nem tekintik hivatalos zenekari dokumentumfilmnek.

Egy zenekar története – akárcsak egy házasságé – kívülről sosem rakható össze teljesen. A dinamika látszik, a rezgések átjönnek, érzékelhető, mikor működik és mikor feszül szét a rendszer, de a valódi, döntő pillanatok mindig zárt térben történnek. Ez a film sem kivétel: közel megy, de nem tör be, inkább nyomokat követ, mintsem feltár. Amit látunk, az egy kijelölt nézőpont, egy fókuszált visszaemlékezés, amely belülről merít, de nem a teljes képet akarja megrajzolni.

És ez a fókusz nem is rejtett. A film már a címével kijelöli az értelmezési keretet: ez Hillel Slovak története. A Red Hot Chili Peppers felemelkedése itt nem klasszikus sikertörténet, hanem egy barátság, egy közös indulás és egy veszteség története. Slovak nemcsak alapító tag volt, hanem a korai hangzás egyik kulcsfigurája, akinek jelenléte – és később a hiánya – alapjaiban határozta meg a zenekar működését.

A drogokkal átszőtt korszak ebben az olvasatban nem háttér, hanem szervező erő. A nyolcvanas évek Los Angelesében a zenekar közege, életmódja és kreatív működése szorosan összefonódott a szerhasználattal, és a film ezt nem kerüli meg. Slovak 1988-as heroin-túladagolása nemcsak tragikus lezárás, hanem olyan töréspont, amely utólag az egész korai időszakot átírja: amit addig felemelkedésként látunk, az egyszerre válik egy önpusztító spirál történetévé is.

Ebben a keretben a megszólalások is más súlyt kapnak. Flea arról beszél, hogy Slovak nélkül ő maga sem lett volna zenész, míg Anthony Kiedis egy régóta ismert, de ritkán ilyen nyersen tárgyalt epizódot vesz elő: miért nem ment el Slovak temetésére. Ezek a pillanatok nem új történeteket hoznak, inkább új hangsúlyokat adnak a régieknek, és pontosabban rajzolják ki azt a közeget, amelyben a zenekar mozgott.

A visszhang nagy része is ezt emeli ki: a film nem feltár, hanem újrarendez. A fókusz szűkítése – vagyis hogy a teljes életmű helyett a korai éveket és Slovak szerepét emeli ki – egyszerre lett erénye és korlátja. Ehhez jön még a formai vita is, különösen az, hogy Slovak naplóit részben rekonstruált hangon szólaltatják meg, ami egyszerre működik erős érzelmi eszközként és vet fel kérdéseket.

Ha a korábbi RHCP-anyagok felől nézzük, még tisztább a film helye. A legismertebb előzmény, a Funky Monks egy konkrét alkotói folyamatot – a Blood Sugar Sex Magik felvételeit – dokumentálta, nem a teljes életutat. Ezen kívül inkább koncertfilmek, interjúk és archív összeállítások léteznek, átfogó, „kanonikus” zenekari dokumentumfilm viszont nem született.

És pont ezért érdekes a mostani darab helyzete. Miközben formailag közelebb áll egy klasszikus zenekari dokuhoz, nem tölti be azt a szerepet, amit egy hivatalos életműfilm betöltene. Inkább egy mellékszálat emel ki és nagyít fel: a kezdeteket, a barátságot és azt a töréspontot, amelyet Hillel Slovak halála jelentett.

Így a Testvérünk, Hillel egyszerre tűnik hiánypótlónak és részlegesnek. Hiánypótló, mert ritkán látott közelségbe hozza a kezdeteket, és mert új hangsúlyokat ad a már ismert történeteknek. És részleges, mert – a zenekar saját megfogalmazása szerint is – nem az a történet, amit egyszer majd „egészben” el akarnak mesélni magukról.

A film ebben az értelemben leginkább egy gyónás és egy tiszteletadás keveréke. Nem klasszikus értelemben vett feltárás, inkább visszanézés – olyan történetekkel, amelyeket régóta ismerünk, csak most más hangsúlyokkal kerülnek elő. A személyes megszólalások, különösen Anthony Kiedis és Flea részéről, nem új információkat hoznak, hanem súlyt adnak a régieknek: kimondottá tesznek dolgokat, amelyek eddig inkább a háttérben maradtak.

És közben végig ott van benne a tiszteletadás gesztusa is. Hillel Slovak nemcsak mint zenész jelenik meg, hanem mint origó – az a pont, ahonnan minden elindult, és amelyhez a történet újra és újra visszatér. Ha nagyon le akarjuk csupaszítani: nem az a kérdés, mi történt, hanem az, hogy ők ma hogyan emlékeznek rá. És ez a kettő nem mindig ugyanaz.