Találkoztam Jim Morrisonnal a moziban

Február 12-én lett volna 81 éves Ray Manzarek, a The Doors 2013-ban elhunyt billentyűse és zenei megalkotója, az egyetemes rockzene történetének legnagyobb újítója és professzora. E jeles nap apropóján a Pólus Mozi (is) levetítette a The Doors – Break on Thru című koncertfilmet, amelyet 2016-ban rögzítettek Los Angelesben. Lelövöm a poént: kurva jó dokufilm.

Aki szereti a Doorst, annak azért, aki pedig nem ismeri, annak meg azért. 

Az All Stars koncerten a két még élő legenda, John Densmore és Robby Krieger mellett olyan zenészek is színpadra álltak, mint Taylor Hawkins, Rami Jaffe (Foo Fighters) Robert DeLeo (Stone Temple Pilots) és Stephen Perkins (Jane's Addiction).

A film alatt végig rázott a hideg és a könnycsatornáim olykor igencsak megteltek. Csodálatos érzés látni a négy zsenit egy ekkora filmvásznon – és hallgatni a jobbnál jobb Doors-dalokat. Ráadásul a film tele van eddig sosem látott archív felvételekkel és interjúkkal.

John és Robby két szerény figura, mentesek minden felhajtástól és sztárallűrtől. A filmben tűpontosan érzékelhető, hogy úgy öregedtek meg, mint két hétköznapi ember. Miközben a rocktörténelem egyik legnagyobb hatású pszichedelikus rockzenekarának tagjai voltak. Mintha fogalmuk sem lenne róla, hogy mit is adtak a világnak... Olyan alázattal mesélnek a régi időkről, mintha elnézést kéne kérniük valamiért. Alanyi jogon lehetnének nagyképűek és megtehetnének bármit – egy szavunk nem lenne. Ehhez képest két végtelenül szerény bácsit látunk, akik hálásak a sorsnak, hogy kiteljesedhettek a zenén keresztül.

A Doors titka pedig pont ebben volt. Négy értelmiségi művész találkozott Venice Beachen, és megalkottak egy olyan hangzást, amit azóta sem próbált senki sem lemásolni. Senki! Számos legendás zenekarnak megvan a maga alteregója, de a Doors valami egészen más. Nem volt, és a 73-as feloszlásuk óta sem született semmilyen hozzájuk fogható zenekar. (Jim Morrison 1971-es halála után még próbáltak trióként működni, ki is adtak két lemezt, de nem váltottak ki nagy érdeklődést, noha a kritikusok elismerően beszéltek mindkettőről. Végül a második lemez után, 1973-ban a Doors befejezte pályafutását.) 

Négy különböző karakter, négy különböző szemlélet és egy közös pont: a zene, annak is egy egészen új szintje. A jazz, a flamenco, a blues és a költészet tökéletes összhangja plusz Jim karizmatikus személyisége és mélyről jövő üvöltése (vagy egészen lágy húrokat pengető romantikus éneklése), Ray zenei zsenialitása, Robby kísérletező bátorsága és Densmore sámáni dobolása kellett ahhoz, hogy Morrison dalszövegei – vagy inkább versei – olyan hatást váltsanak ki az emberekből, amilyet előtte soha nem tapasztalhattak. 

Ennek a négy figurának találkoznia kellett. Érezhette ezt az univerzum is, s a belőlük áradó energiákat egyfelé terelte, hogy megszülessen belőle valami korszakalkotó és megismételhetetlen. Számomra a Doors mindig egy földöntúli zenekar volt, egy megfoghatatlan, elérhetetlen zenei orgazmus. Tele titokkal – mint valami mágia. Valahogy mind a négyen kilógtak és a mai napig kilógnak a sztárkultuszból. Mutattak valamit 50 évvel ezelőtt: tessék, lehet így is csinálni, aztán azóta a nyomukba nem ért senki.

Erre a legjobb bizonyíték, hogy amikor másik fényforrásommal, Lemmy Kilmisterrel  interjút készíthettem 2015 nyarán, arra a kérdésemre, hogy milyen volt látni a The Doorst élőben, annyit mondott:

"Jim Morrison mindenkire hatással volt, nem tudtad kizárni az elmédből, ha egyszer láttad élőben. Akár színpadon, akár a bárpultnál félig fekve, magasan kitűnt a tömegből. A színpadon teljesen belőve pedig maga volt a nagybetűs frontember, aki zenekarával hipnotizál minden halandót, köztük engem is, még ha sokan azt is állítják rólam, hogy Keith Richards-szal karöltve nikotinnal táplálkozunk és túléljük a csótányokat. Halandók vagyunk, csak amit hátra hagyunk, az fogja túlélni a bunkókat." 

(Azóta Lemmy eltávozott, Richards pedig a drogok és a pia után letette a cigit is – aszerk.)

A The Doors tagjai olyan szimbiózisban (zen)éltek egymással, hogy Jim halála után igazából egyikük sem tudott többé hasonló sikereket elérni. Hiába volt kiemelkedő a tudásuk, annyira mások voltak, annyira egyedi hangzásvilágban léteztek, hogy nem fértek be másik bandába. Ez egyébként a filmben is érzékelhető: amikor John a korára való tekintettel átadja fiatalabb kollégájának a szerkót, akkor az a dob utána bizony teljesen máshogyan szól... Ugyanez igaz Robby gitárjátékára is: néha úgy érzed, hopp, most mellényúlt, pedig csak épp egy szóló közben lazítja vagy feszíti a gitárhúrt, hogy kicsikarja a hangszerből azt a bizonyos hullámzó hangot. És hiába áll mellette egy másik szintén zenész, aki megpróbálja utánozni: képtelenség. LE-HE-TET-LEN! 

A The Doors nélkül a 20. század zenei történelemkönyve kétséget kizáróan sokkal unalmasabb lenne. Ray Manzarek, a The Doors billentyűse pedig egy olyan zenei fáraó volt, aki felismerte a Jim Morrison által írt és elszavalt  Moonlight Drive versből, hogy el kell szakadni a megszokott dolgoktól, és ki kell lépni az ajtón (a végtelenbe és tovább)...