A Farkasfarsangot ugyan idén kissé megkésve, már márciusban tartotta a zenekar, de a hagyományos Farkas-napot ezúttal is az amerikai Halloweennel (október 31.) szerencsésen egybeeső magyar Farkas névnapon is, egyben ez volt a negyedszázados „nagy” jubileumi bulija is az együttesnek. Igaz, az ilyen-olyan leállásokat tekintve (ebből volt három is, három búcsúkoncerttel, ezek közül csak a legelsőn voltam ott 1998-ban) volt közben közel egy évtizednyi kihagyás, de azért csak 1990-ben indultak, na. (A nagyot azért írtam idézőjelbe, mert a Farkasfarsang-koncert is több mint 2 órán át tartott, és alig néhány számmal és egyes vendégek hiányával volt „kevesebb” a Farkas-napi koncertnél.)
Ha nem is a kezdetektől, de eléggé az elejétől figyelemmel kísértem a munkásságukat, igazából A dzsungel könyve- és farkaskedvelőként először a névre kaptam fel a fejem a plakáton – Akela? Ilyen névvel csak nem csinálnak rosszat! –, aztán meghallgattam, és a zene is tetszett, bár a szövegek eleinte kicsit bicegősnek és baltával faragottnak tűntek, de elkezdtem járni a koncertekre, pedig nem vagyok igazán metálrajongó. Ezen meg is lepődtek metálrajongó ismerőseim, mert nekik meg nem annyira tetszett, túl egyszerűnek találták zeneileg. Lehet, hogy túl sok punkot hallgattam, és az Akela zenéjében lévő punkos beütés tetszett meg? Nem tudom.
A zenekar a szövegeiben és a közönséggel való kommunikációjában (akár plakáton is) gyakran nyúlt a farkas témához, keverve a magyar farkasfelfogást (farkas koma – így minden rajongó koma) az egyéb népekével (lásd a fentebb már említett A dzsungel könyve angolszász és indiai, vagy a Piroska és a farkas németes farkasképét és az indián népmeséket is).
Tetszett a hozzáállásuk is, még 1994-ben voltam olyan koncertjükön a PeCsában, ahol egy zenei vetélkedő záróeseményeként léptek fel az addigra már igen megfogyatkozott, talán 100 főnyi közönség előtt, de ugyanolyan intenzitással nyomták le a kb. másfél órányi műsort, mintha telt ház lenne.
Ez alatt a 25 év alatt kialakítottak két hagyományt: amelyik évben léteztek, mindig tartottak egy Farkasfarsangot valamikor februárban (az első ilyen annyira jól sikerült, hogy a belelkesedett farkasközönség amortizálta a Nagycirkusz tigris- és oroszlánálló védőrácsait, Katona „Főnök” Laci évekig fizethetett utána), és egy Farkas-napot (ugye, nem kell magyarázni, miért?) a Farkas névnapon vagy az ahhoz legközelebbi hétvégén (utóbbira „a Farkas vezeték- és keresztnevű komák” ingyen bemehettek, ez is hagyomány volt a kezdetektől, meg olyan huncutságokat is megcsinált a zenekar, hogy amikor ezt a rendezvényt a csepeli Mahart Műv. Házban (legalábbis azt hiszem, ez volt a neve) tartották a Szabadkikötőben, a plakáton súgtak a rajongóknak: a HÉV-en a második kocsiba kell szállni, és akkor nem kell jegyet venni. Akkor még nem volt MüPa/Nemzeti Színház kombó, az első megálló a Szabadkikötő volt, az ellenőrök meg az első kocsiban kezdtek.).
Igaz, idén nem hirdették meg egyik koncertet sem a Népstadionba (már csak azért sem, mert már nincs Népstadion, a népet valahogy mindenből kizárták az országban, nem mintha Puskás nem érdemelné meg, hogy stadiont nevezzenek el róla), mint valamikor a 90-es évek közepén (persze akkor is viccnek szánták, de a plakátok azért kikerültek az utcára), a Farkas-napon megelégedtek a Club 202 színpadával, ahová viszont már a plakátok szerint is 2,5 órás műsorral készültek (aztán ezt persze valamivel túllépték, de oda se neki), a Farkasfarsang pedig még ennél is kisebb helyen, a Dürer kert nagytermében kapott.
A Farkas-napon egy számomra eddig ismeretlen intró (azaz nem a régi, mert intró régen is volt) és bevonulás után a Csak a farkasok vadásznak című dallal vágtak bele a jubileumba, persze a már megszokott farkasjelmezben, majd egyik kedvencem, a Farkasok vagyunk következett, és kisvártatva lekerült a farkasjelmez (meleg is meg kényelmetlen is), és aztán jött a többi dal, a zenekar jó néhány lemezéről válogatva (a teljes repertoárt nem sorolom fel, egyrészt kitöltené a cikket, harmincnál biztosan több szám került terítékre, másrészt nem is jegyeztem meg mindet). Az új lemezről is a műsorba került néhány dal, például az indián népmesére épülő Két farkas, amely arról szól, hogy minden emberben két farkas van, egy jó és egy rossz, és csak az emberen múlik, hogy melyiket eteti, valamint a Dózsa regéje, amelynek szövegében azért van egy-két tévedés, például Dózsa Nándorfehérvárnál még meg sem született, meg Ali pasa kezét sem vágta le, hanem egy török közvitézt győzött le párbajban, de oda se neki, a dal egyébként remek.
A Rockernek születtem (ez úgy a 7–8. dal lehetett) viszont mindenképpen érdekesség volt, mert olyan felállásban adták elő, hogy jelenlegi Akela-tag nem is volt a színpadon, csak vendégek, ketten az egykori Omenből (Nagyfi „Nagyfi” Laci és öccse, Nagyfi „Kisfi” Zoli), meg ketten a Moby Dickből (Göbl Gabi és Schmiedl „Smici” Tamás), valamint Györki „Kökény atya” István, aki egykor az Akelát erősítette. Vendégekből amúgy sem volt hiány, de rájuk még visszatérek majd.
Ezen szám után viszont mondhatni új koncert kezdődött (vagy a koncert oroszlánrésze, ha lehet ilyet mondani egy farkasfétisben szenvedő zenekar esetében), ismét (ezúttal a régebbről megszokott) intróval, bevonulással, és persze a jól ismert számokkal, mint a Nagy az Isten állatkertje, Foggal és körömmel, Felkészültem a halálra és a többi.
És egyszer csak megint a színpadra lépett a Moby Dick jelen lévő fél legénysége (Katona „Főnök” Laci felkonferálásában: Smici egy igazigazember – ami ugye érthető úgy is, hogy igaz igaz ember, meg úgy is, hogy igazi gazember), és előadták a feldolgozás feldolgozását (eredeti: Back Door Man, szerzője Willie Dixon, amit Hobo magyarított Gazember címre – a cím jelentése sok minden lehet (leginkább szerető vagy nőcsábász, aki a hátsó ajtón oson ki, amikor a férj hazajön a főbejáraton, de hallottam már olyan értelmezést is, hogy anális szexet kedvelő férfi, bár állítólag ez téves fordítás), de gazember pont nem, szóval egyet kell, hogy értsek Menyhárt Jenővel abban, hogy a ’70-es – ’80-as években születtek érdekes magyar dalszövegfordítások, amelyeknek nem sok közük van az eredeti szöveg tartalmához –, de ez annyira elhíresült a Moby Dick előadásában (vagy ennek Irigy Hónaljmirigy-féle paródia-továbbgondolásában, mert volt idő, amikor a Mirigy még rockzenéket parodizált), hogy valószínűleg többen ismerik, mint a Hobo-féle „eredeti” feldolgozást.
A vendégek közt szerepelt még a fentebb említett Kökényen kívül (aki más számokban is közreműködött) az eredeti gitáros Pavelka Gyuszi, aki most a Horda nevű zenekart erősíti, és a Fáklyával a pokolba című számban lépett színpadra, majd az újraindulás utáni korszakból Szupermen (Szíjártó Zsolt), és olyan – a közönség nagy része számára – váratlan vendég is akadt, mint Németh Lojzi, aki, mint kiderült, sokat segített a zenekarnak a kezdetekben a stúdió nehézségeinek leküzdésében. Természetesen a rá jellemző módon részben ingyen, de annyira, hogy még azt sem engedte, hogy a kocsiját megtankolják. (Egyébként kevés olyan zenészről tudok, akit műfajtól és pártállástól függetlenül mindenki egyértelműen csak dicsér zeneileg és emberileg is, de Lojzi ilyen. Ezt magam is megtapasztaltam, mert eleve sokat lógtam annak idején a Fekete Lyukban lévő stúdiójában, figyelve a felvételt, keverést stb.-t, de volt, amikor bevittem egy baráti zenekar frissen felvett és elég gagyin szóló szalagját, hogy mit lehetne ezzel kezdeni, mire megkérdezte, mennyi stúdióidőre van pénzük, a válasz: 2 órára. Jó, hagyd itt. Aztán olyan 8–10 órát dolgozott vele (néhány órát én is jelen voltam ebből), és a végén ideadott a másik stúdióban készült izéből legalább hallgathatóvá és kazettára vehetővé (akkor még az volt a menő, de állítólag újra visszatér) csiszolt anyagot. De hasonlókat nagyon sok zenekarral megcsinált a Sex Actiontől az Akelán át a Southern Specialig. Sajnos, a stúdió és ezen zenekarok egy része sincs már meg.)
A dal, amiben játszott, a Bolhacirkusz volt, amelyet a zenekar általában csak választási években játszik, az aktuális politikusokra átírva a szöveget. Ezúttal a kivetítőn a jelenlegi politikai élet „nagyjai” váltogatták egymást, párthovatartozásra való tekintet nélkül.
Nem volt viszont jelen a vendégként meghirdetett Szendrey Zsolt Szasza (a Sex Actionben Wolfchild bece- vagy álnéven, tehát megvan a farkasos kapcsolat), azt nem sikerült kiderítenem, miért. Hogy Pálvölgyi Laci, az alapító basszusgitáros miért nem, azt igen – ő valamiért örök haragra gerjedt egykori zenekara vagy legalábbis annak énekese-vezetője iránt, és ez azóta sem lanyhult. Meg persze a zenekar által elfogyasztott számtalan dobos sem került elő. Kár, jó lett volna egy „eredeti” felállású Akelát is látni legalább pár szám erejéig.
A közönség már magától elénekelte (többször is) a Csak az gyűjjön című a cappella kvázi-Akela-indulót is a koncert során, majd Katona Laci közölte, hogy lejárt a műsoridő (ekkor kb. éjfél lehetett), de azért még a Közeleg és a Megkísértelek belefért a ráadásba.
Néhány hónap kihagyással következett aztán a 16. Farkasfarsang (a lakásomtól pár méterre még kint van a plakátja a hirdetőoszlopon) – ugye mondtam, hogy 25 év ide, 25 év oda, közben volt vagy 10 év szünet.
A repertoár hasonló volt, mint a jubileumi Farkas-napon, némi rövidítéssel, és persze más sorrendben szóltak a dalok, de az elején most is volt farkasjelmez, viszont nem volt pl. a Bolhacirkusz, a Csak a farkasok vadásznak és személyes kedvencem, a Farkasok vagyunk sem, és a vendégek közül is csak az egykori Akela-tagok léptek színre (valamint a szlovák Konflikt együttes basszusgitárosa egy szám erejéig), volt olyan dal, amiben már-már a régi Akela volt a színpadon, legalábbis Kökény és Gyuszika, akárcsak a jubileumi bulin, most újra egyszerre gitározott a Fekete bárány című inkább punk, mint rockeposzban, már csak a régi dobosok közül kellett volna Sobry, és akkor szinte az alapító tagok vannak együtt (sajnos, a hírek szerint az alapító basszusgitárossal, Pálvölgyi Pávcsi Lacival kibékíthetetlenek az ellentétek, és nem a zenekar részéről), de Stirlitz és Retek is felléphetett volna. De nem lépett, úgyhogy ezt a vonalat hagyjuk is. A műsor, mint említettem, így is több mint 2 órán át tartott, azt hiszem, igazán nagy hiányosságok nem maradtak a közönség egyik tagjában sem a végére.
Mi is maradt hátra? Ja, az, hogy mi is gratuláljunk Katona Lacinak és az Akela teljes legénységének a 25 éves jubileumhoz.
Köszönjük a fotókat Burszán Sándornak!
Szólj hozzá!