Engem elsősorban a Leprous vonzott hétfő este a Barba Negrába, amikor először hallottam tőlük a The Valley című dalt, teljes volt a katarzis, és egyből beleszerettem a zenéjükbe, így nagyon örültem, hogy láthatom őket. A koncert első néhány dalát a ruhatár előtt várakozva hallgattam végig (a helyszínenen egy darab ruhatár van egy kb. két méter hosszú pulttal, és kettő ruhatáros dolgozóval, ami önmagában a kisebb koncerteket is nehezen szolgálja ki, itt pláne probléma volt). Amikor ott végeztünk, könnyen előre tudtunk menni, szellősen álltak az emberek, és bár nem volt teltház, azért elég szép számmal gyűltünk össze (később, ahogy körbenéztem, sokkal többen voltunk, mint az este elején, a közönség nagy része az előzenekarok után érkezett). A norvég progmetál banda sajnos csak fél órát játszott, de a dalok remekül voltak kiválasztva (főleg a 2015-ös The Congregation albumról, bár én a 2013-a Coal-t is nagyon szeretem, de az összkép végül jóra sikerült), és számomra elképesztő élmény volt őket élőben látni.
A Leprous után a második vendégzenekar lépett színpadra, a Between The Buried And Me névre hallgató amerikai formáció. Bár ahogy belehallgattam néhány dalukba, maga a zenéjük nem ragadott magával, de nem mondanám rá, hogy rossz, csak engem nem kapott el. Viszont ott a helyszínen kimondottan rosszul hangzott. A hangosítás számomra élvezhetetlenné tette az egész koncertet (jobb oldalt elöl álltunk, de a Leprousnál itt nem volt probléma). Az énekes hangja szinte semennyire nem jött át, annyira a közönség sem izgatta őket, és nem éreztem a maximális odaadást a részükről, de nem is rohantam sikítva a másik irányba. Nem volt igazán rossz, de nem nyerte el a tetszésem.
Devin Townsendről már volt némi fogalmam a koncert előtt is, már hallottam tőle dalokat, és ismertem nagyjából, hogy milyen típusú zenéket alkot (semmiképpen sem beskatulyázható, vagy egyetlen műfaj alá sorolható, de a fő vonal a metál), de nekem a Leprous volt a főattrakció. Amíg színpadra nem lépett Devin Townsend, mert akkor minden mást elfelejtettem.
A Rejoice igen erős koncertindító volt, és a dallista összeállítása a későbbiekben sem okozott csalódást, nem ült le a koncert egy percig sem, nem volt egysíkú, sem vontatott. Az első néhány dal után szakítva a “sentimental metal”-lal egy gitárcsere után kicsit sötétebb vizekre eveztünk, és előjöttek régebbi klasszikusok is. A koncert során Devin nagyrészt próbálta tartani a szemkontaktust a közönséggel, de néha egészen el tudott veszni 1-1 dalban, és olyan önfeledten játszott, mintha semmi más nem létezne a világon. Az elképesztő zenei profizmus, a színpadi jelenlét, az összhang a zenekarral, a hangszerével és saját magával egyszerűen lehengerlő volt. Látszott, hogy a kisujjában van az egész, maximális profizmussal hozta le az estét, és próbálta meg felejthetetlenné ezt a koncertet számunkra (nekem sikerült). Bár a helyszín adta lehetőségek nem engedték meg a “szokásos” körítést (táncosok, színdarabba illő háttérelőadások stb.), de az énekes operába illő hangja, Dave Young gitárszólói, és az egész koncert hangulata (ahogy a legkomolyabb dalnál is mosolyogva tudják poénra venni saját magukat) – utánozhatatlan.
Szólj hozzá!