A középiskolában volt egy osztálytársam, a szüleinek butikja volt Balatonon, ezáltal neki meg olyan cuccai, hogy csak na! Többek között rengeteg, eredeti, nyugati lemeze! A nyolcvanas évek elején, amikor nyugati lemezt csak Németh Oszkár Fonográf nevű boltjában lehetett nagyon nem olcsón venni. Az osztálytársamnak megvolt a Scorpionstól a Blackout és a Tokyo Tapes is. Szerencsére simán kölcsönadta a lemezeket. Nem dobtam hátast a muzsikától, de elég hangulatosnak tartottam. Ez a viszony aztán az utóbbi negyven évben nem is változott. Akkor sem, amikor az egyébként inkább popzenét hallgató kamaszkorvégi szerelmem egyszerre csak valahol hozzájutott a World Wide Live című dupla koncertlemezükhöz, és lelkendezve mutatta a Make It Real elejét, hogy mennyire csuda izgalmas. Tényleg az volt. Meg az az egész lemez jó anyag, sokszor hallgattam.
Szerencsémre ott voltam az első budapesti koncertjükön is a régi MTK Stadionban. Elsősorban az maradt meg bennem, Klaus Meine micsoda irdatlan energiával, egy perc nyugalom nélkül száguldotta végig a teljes koncertet, miközben egyszer sem csuklott meg a hangja. Számoltam: az utolsó szám fináléjában nyolcszor rohanta körbe a háromszintes színpadot! S erre most hatvan éves lett a zenekar. Mondom hatvan! Egek! Amióta létezem, ők zenélnek. Vagyis alsó hangon nyolcvan felé járnak. S jövőre világturnét terveznek!
Mostanában már úgy járunk koncertre, hogy menjünk, mert többet nem biztos, hogy lesz lehetőségünk menni. Mármint azért, mert nem biztos, hogy jövőre még él az előadó... Mondjuk szép lassan már az se, hogy mi élünk-e... :-(
A Scorpions setlist-je kicsit sem volt meglepő. Az elhangzott dalok legalább felét úgy negyven-ötven éve műsoron tartják. Ezért nem irigylem a rockzenészeket. A koncert kezdetén néhány Scorpions-ról szóló statisztikai adat ot kivetítettek: például, hogy több mint ötezer koncertet adtak. Egek, ötezerszer eljátszani a Rock You Like A Hurricane-t... Viszont, éppen azért, mert a setlist jó része évtizedek óta változatlan, meg azért is, mert az együttes, ugye, már hazajár Magyarországra, jócskán van összehasonlítási alapja a közönségnek. Összehasonlíthatja az aktuális Scorpionst a az egykori Scorpions-szal. A hangzást, a megszólalást, a zenei képességeket, a fizikai lehetőségeket, mindent.
Kérdés, mi sül ki belőle? Jó kérdés!
A Scorpions két lelke Rudolf Schenker és Klaus Meine. Az utóbbi 78, az előbbi 77 éves. Az előbbi sokkal jobban bírja magát a színpadon. Meine szemmel láthatón megöregedett. Nincsen ezzel baj, természetes folyamat. De a Scorpions-énekes, aki soha nem volt egy daliás, faltörő termet, mára idős bácsika benyomását kelti a színpadon. Az egykori energiájának nyoma sincsen: volt, hogy amikor kiment a megnyújtott színpad elejére, és félkézzel a közönség felé lendítette a mikrofonállványt, komolyan féltettem, nehogy lezuhanjon a lendülettől és a súlytól. Mondjuk biztosan elkapták volna... De immáron el kell felejtenünk azt a régi Scorpins show-elemet, amikor Meine felpattant két terpeszben álló gitáros combjaira, s miközben azok gitároltak, ő énekelt, majd persze leugrott és folytatta a nyargalását.
Mindig kedveltem mint jelenséget – és főleg mint énekest. De a megszokott és elvárt gesztusok ellenére is képtelen voltam a rocksztárt látni benne. Még a szokásos, fordítva feltett bőr svájci sapka is azt a hatást keltette, hogy Klaus bácsi eljátssza, amit Herr Meine-nek kell megtennie. Hogyan is fogalmazzak tisztelettel? A Scorpions énekesében van valami semmiképpen sem méltóságon aluli, tiszteletet parancsoló, az életkorának a színpadi státuszávál ellentétben álló helyzetéből fakadó komikusság. Mert azért, tudod, tök jól hangzott tegnap a dal, csak a szöveg lett mosolyogtató: Bad Boys Running Wild. Boys? Running? Schenker sem az az izgága, örökmozgó figura, mint egykor volt. De ő sokkal jobban viseli magát fizikailag. A kérdés persze nem ez. Hanem az, hogy bár a show nyilván megsínyli egy heavy metal, hard rock együttes tagjainak a statikusságát, de vajon mi a helyzet a lényeggel, a muzsikával?
Nos, nincsen vele baj. Komolyan nincsen. Még Meine hangja sem gyalázza porba a Scorpions elért nívóját. Jó, messze nem dönget falakat, nem robban fel az energiától, ahogy az megszoktuk, de semmiképpen sem legyinthetünk rá. Erőtlenebb, néha talán bizonytalanabb, de egyáltalán nem annyira, hogy azon kezdjünk gondolkodni a hallgatása közben, hogy mennyi is a sör a büfében. Erről szerencsére egyáltalán nincsen szó, a Scorpions nem vált önmaga karikatúrájává.
S akkor visszatérek a setlist-re. Okosan, ügyesen összeállított műsor volt. Feltűnés nélkül hagyott Meine-nek időt az el-eltűnésekre. Több ének nélküli kompozíció is szólt. Jól. Volt basszusszóló, volt remek,de tényleg remek és nem pár ütemnyi, hanem hosszú dobszóló is, aminek minden hangját élveztem.
Ja, és nem hittük el, de mindezek mellett vagy ellenére a német precizitás ismét diadalt ülhetett: a törzs-műsoridő percre, de konkrétan percre pontosan másfél óra volt. Nyolc óra négy perckor sötétült el az MVM, és a koncert 21:34-kor ért véget. Mármint ha a két ráadástól eltekintünk. Hihetetlen!
Maga a show mint látvány: rendben volt minden. Kicsit fura volt, de a mai világban rugalmasak vagyunk már, kérem! Azért volt fura, mert az egészet áthatotta valami esztrád-érzet. A dobszerkó egy több lépcsőből álló dobogó tetején állt. Az összes lépcsőfokon kerek reflektorocskák sora világított hihetetlen kékkel, sárgával, pirossal. Tulajdonképpen meg sem lepődtem volna túlságosan (maximum a spiritiszta jellege miatt), ha egyszerre csak Psota Irén lépdelt volna lefelé ezeken a lépcsőkön, kezében a hihetetlen hosszú szipkájával, fején az idétlen, tollas fejfedőinek egyikével és elénekel valami buta kis budapesti kuplét. (Szigorúan a látványról beszélek, ne feledd!)
De nem csupán a lépcső megvilágítása volt ilyen furi, tele volt a koncert hasonló, dizájnban passzoló elemmel. Meg tengernyivel, aminek semmi köze nem volt ehhez. S emiatt valahogy – ha volt is –, számomra széthullott látvány koncepciója. Mondjuk a végén a gigantikus skorpió, ami a dob mögül kezdett mocorogni, majd elterpeszkedett a színpad felett, és baljóslatún mozgatta a csápjait, na, az azért elég meggyőző volt.
Mondom ezt úgy, hogy mondom azt is, amit már többször mondtam: nincsen ellenemre ha egy show remekül kitalált, és minden eleme arra van, hogy lenyűgözzön. De nincsen feltétlen igényem a szemem lenyűgözésére, ha (hű mekkora képavar lesz ez!) a fülemet közben két vállra fektetik. A Scorpions nem fektette a fülemet két vállra, csak jó volt hallgatni őket, hiába ültem, mégis megmozgattak. Viszont a show, bár nem nyűgözött le, nem is tartottam feleslegesnek vagy kínosnak, netán egyenesen fosnak. Vagyis tulajdonképpen egésszé állt össze a műsor.
A befejező Rock You Like A Hurrican után (hiába kapcsolom már odébb a rádióállomást, ahol megszólal, mert annyira unom, tegnap mégsem untam) a zenekar tagjai előrejöttek elbúcsúzni. Szórtak ezt-azt a közönség közé, dobverők, pengetők, mittudomén, hajolgattak, többször elbúcsúztak, majd megint elbúcsúztak... Szemmel láthatón nehezükre esett elhagyni a színpadot. A záróakkordok alatt azon kaptam magam, hogy két, első hallásra egymásnak ellentmondó gondolat jár a fejemben: az egyik, hogy ez roppant tisztességes iparosmunka volt. És közben az is, hogy ezek az emberek nagyon szeretnek koncertezni. A kettő persze nem zárja ki egymást: miért ne szerethetné a mesterember a munkáját?
Scorpions, MVM DFome, koncertbeszámoló
Szólj hozzá!