Ez a dilemma akkor is dilemma volt, ha a tisztességesen és böcsülettel eljátszás nagyon nem kis dolog egy olyan előd esetén, mint a Pink Floyd. A pár hónappal ezelőtti dilemmázásomat itt olvashatod.
Az A38 után, minden elismerésem, kalaplevevésem ellenére nem volt fene nagy késztetésem, hogy a közeljövőben újra mástól hallgassak Pink Floydot. Aztán jött a hír, hogy a Keep Floydingnak sikerült tető alá hoznia egy nagyon érdekes koncerthelyszínt: az óbudai Aquincum kis Amfiteatrumjában. S a tervek szerint mi mást is adnának elő, mint a Pink Floyd híres pompeii-i koncertjét. Annyi, de nagyon lényeges különbséggel, hogy a Keep Floyding közönséget is beenged a koncertre. Ami a Pink Floyd esetében nagyon tudatosan nem így volt, hiszen a pompeii-i koncertet alapvetően filmre tervezte meg Adrian Maben rendező, mintegy válaszul a Woodstockról készült filmre, amelyben az előadók és a nézők szerepeltetése majdnem azonos arányban történt.
Na most Pompei messze van Magyarországtól, a Keep Floyding közönsége kis eséllyel kelne útra Olaszországba egy koncert végett, ezért az együttes gondolt egy nagyot, és úgy döntött, ha van hazánkban a Pink Floydnak alteregoja, miért ne lehetne Pompeii-nek, amikor simán adja magát a dolog, hogy van. Óbudán kettő is. Amikor először hallottam a koncert tervéről, én kapásból a Pacsirtamező utca végén levő, nagy Amfiteátrumra gondoltam, az impozánsabb méretei miatt. Nem tudom, hogyan zajlott, milyen szempontok alapján a szervezés, de Goldschmidt Gábor, az együttes gitáros énekese egy interjúban kiemelte az aquincumi kis aréna jó akusztikáját. Csak zárójelben teszem hozzá, szerintem alábecsülték az érdeklődők számát is, mert a színpadról való, érthetetlenül szűkszavú kommunikációk egyike éppen arról szólt, hogy milyen csodálatos, hogy ennyien eljöttünk. Viszont hely még bőven volt az Amfiteátrumban. Ellenben a koncertszervezők azt kommunikálták a koncert előtt, hogy már minden jegy elfogyott.
S eszerint nem csupán bennem volt plusz érdeklődés eziránt a koncert iránt, hanem valamit nagyon elkapott a koncert-ötlettel Keep Floyding. Mert volt ennek Amfteátrum-ideának egy olyan kis előre csettintős zamata. Talán a Pink Floyd-Keep Floyding, Pompei-Aquincum kettős párhuzama. Részemről az is, hogy gyerekkorom óta óbudai lokálpatrióta vagyok. Nem tudom. De ahogy véletlenül belehallgattam egy-két beszélgetésbe, úgy tűnt ez a zamat nem csupán az én prekoncepcióimban létezik. Külön szimpatikus érdekesség volt, hogy a zenekar közzétett egy koncerthelyszín-használati utasítást: hol is van, aki tud, hozzon ülőpárnát, sör, üdítő lesz, stb.
A program
A hét órára meghirdetett koncert nem bimbam-pontosan hétkor kezdődött, de nem csúszott sokat a zenekar. Minden különösebb faxni nélkül, szépen, komótosan belefogtak az Echos part 1 tételbe. Aki nem figyelt eléggé, szinte észre sem vette, hogy elkezdődött a koncert. Pedig elkezdődött. Nagyon!
Még világos volt, a pompei-i koncert anyagát sötétedés előtt hallgathattuk végig, egy szám, a Mademoiselle Nobs kivételével. S akkor megint egy érdekesség, szigorúan a tényszerűség érdekében – és a Keep Floyding dicséretére. Az előző nap végighallgattam a Pink Floyd eredetijét. Szerelmetesfeleségtársam ott ült mellettem, és felhúzta a szemöldökét:
– Ez lesz a koncerten is?
Ami lefordítva annyit tesz, ez marha elvont, tutira nem fogja a koncerten élvezni.
És az történt, hogy az előző napi felhúzott szemöldöke ellenére a koncert közben, még a pompeii-i rész alatt így szólt:
– Ez ugyanaz, mint amit tegnap hallgattál? Így nagyon jó!
Vagyis az történt, hogy a Pink Floyd nem tetszett neki, a Keep Floyding viszont igen. Úgy gondolom, sokatmondó.
A Moon után a fiúk-lányok elköszöntek. A közönség viszont nem volt hajlandó tőlük elköszönni. Vissza is jöttek és következett még a Comfortobly Numb és a Pink Floyd egyetlen „diszkóslágere”, ahogyan egyszer Roger Waters fogalmazott, a tombolós Run.
A program, a látvány és egyebek
A koncert második részében a Keep Floyding lenyomta a majd' teljes The Dark Side of the Moon-t. Úgy gondolom, ennek a résznek a két csúcspontja egyrészt a The Great Gig In the Sky női hangú ének(sikítozós)-része (ha a banda weboldalának hinni lehet, akkor vagy Garda Zsuzsa vagy Simon Edina követte el ezt a csodát), másrészt az Any Colour You Like hangszeres szólórésze volt.
A Keep Floyding alaposan kitett magáért. Ismét. A produkció majdnem hibátlan volt, majdnem egy az egyben hozta a Pink Floyd dalokat, és a majdnem itt egyáltalán nem elmarasztalás. A különbségek nem csupán negatívumok lehetnek. Nagyon jó volt a koncert felépítése is, ahogyan az elmélyülős, több figyelmet igénylő daloktól haladtak a könnyebben emészthető, majd a majdnem populáris dalokig, párhuzamban a közönség koncentráló készségével és figyelmével. (Azt hiszem, az A38-on talán ez volt az egyik hiba: miután Pink Floyd best of-ot játszottak és ugráltak az időben, nem igazán volt íve az összhatásnak. Ami ott hiányzott az itt nagyon ügyesen megvolt.)
Egyetlen dolog zavart csak az az egész koncert alatt: a verbális kommunikáció majdnem teljes hiánya. Mint mondtam, a koncert zenével kezdődött. Majd folytatódott. Majd folytatódott. Majd folytatódott. Egészen a Moon végéig. Amikoris Goldschmidt Gábor így szólt a mikrofonba:
– Jó estét kívánok!
Mikor is sokkal inkább a „viszontlátásra”-fonéma lett volna a soros. Vagyis a zenekar nem köszönt a közönségnek vagy másfél órán keresztül. Egy szót sem szóltak a közönségükhöz a koncert végéig. Gábor azután köszönetet mondott, hogy eljöttünk, hogy itt lehettek, és a következő koncertjüket hirdette.
S ez bizony piszok kevés! Egyfelől, mert köszönni illik. Másfelől ugyan mindenki tudja, ki a Pink Floyd, hogy mi van a pompeii-i koncerttel, és kicsoda a Keep Floyding, de valahogy a hely különlegessé messzemenően indokolttá tette volna egy köszönés utáni bevezető szövegben minderről szót ejteni. Akár az első szám után is, különös tekintettel arra, hogy ez a Floyd-koncert nem egy koncert-vállalkozás volt, tehát semmi szentségtörést nem követtek volna el Floyding-ék, ha a hangszereken túl emberi szavakkal is megszólalnak. Ugyanilyen furcsa volt, hogy a zenekar tagjai egyáltalán nem lettek bemutatva. Senki. Még a hölgyek sem. Nem gondolnám, hogy ennek lenne bármi köze a Pink Floyd iránti alázatnak. Ahogyan azt sem, hogy a közönség csípőből vágja a Keep Floyding tagjainak nevét. Meg úgy különben is, na! Goldschmidt Gábor mint frontember az A38-on ha nem is volt szószátyár, de szófukarsággal sem volt vádolható. Vagyis tud kommunikálni.
És örültem neki, naná, de miért pont a Moon-t játszották el? Miért nem bármi mást? Vagy egy korai dalokból összeállított válogatást? (Aminek én, személy szerint nem örültem volna annyira, mint a Moon-nak, de ez egy dolog.)
A koncert látványvilágához a környezet nyilván nagyon sokat hozzáadott. De a koncert előtt nagyon tűnődtem azon, vajon mi lesz, ha besötétedik? Ugyanis sehol nem látszottak a zenekart megvilágító reflektorok. A színpad mögötti fal tetején volt tíz darab, bármely irányban forgatható reflektor, ennyi volt kivehető. Igaz, az ígéretesnek tűnt, hogy ezek a fal teljes hosszán nagyjából egyenlő távolságban figyeltek, és a fal majdnem az aréna kerületének a felén magaslott.
A pompeii-i rész alatt gyakorlatilag nem voltak fények, csak amit a jó Isten adott (aki egyébként az időjárást tekintve nagyon kegyes volt, köszönjük!). Az első reflektoros megvilágítás a pompeii-i és a Moon-részt összekötő rövid színpadmódosítási intermezzo alatt gyulladt ki: amíg a szívdobogást imitáló hangot hallottunk és a falat alulról, a színpad mögül világították meg kék fénnyel. Valamit már sejtetett a későbbiekből a látvány. Amit most nagyon nehezen tudok leírni. De volt abban valami grandiózus, hogy a fal tetején elhelyezett tíz reflektor közül legalább hatnak a fénye úgy körülbelül tíz-harminc méteres távolságból érkezett a zenészekre, vagy éppen kapaszkodott össze a színpad felett. A zenészeket pedig a hangfalak mögé elbújtatott lámpákkal világították meg.
A hangosításra egy szavunk sem lehetett, igaz teljesen szemben ültünk a színpaddal. De tény, hogy onnan minden nagyon szépen, tisztán szólt.
S végül: kicsit érthetetlen volt a színpad kialakítása. A magassága a talajtól olyan hatvan-hetven centiméter lehetett. Gondolom, a koncepció az volt, hogy mivel ez egy nyugisabb, tombolásmentesebb zene, a közönség is ücsörgősebb, elmélyülősebb lesz, és a fenekén marad a fűben és a romokon. Csak a közönség ezt nem feltétlenül így gondolta, mert azért kabátos idő volt már naplemente után. Ezáltal a döntő többség állt a színpad előtt. Ami olyan magas, illetve alacsony volt, hogy akik a falakon foglaltak helyet, jobbára kénytelenek voltak felállni, hogy lássanak valamit a zenekarból, ne csak a fejük búbját.
Végszó
Szinte lelkiismeret-furdalásom van, mennyi mindent a negatív kritika oldaláról fogalmaztam meg ezzel a koncerttel kapcsolatban. Azért van lelkifurdim, mert mindent összevetve egy fantasztikus látványvilágú, nagyon jól megszólaló, okosan felépített, élvezetes, profi előadást láttunk és elsősorban hallottunk.
Hadd mondjam el a legnagyobb dicséretet! Tegnap este a tribute- cover-produkciók iránti fenntartásom (amikről az A38-as KF koncert kapcsán írtam) teljesen eltöröltetett: nem egy Floyd-ot játszó magyar zenekart hallgattam, hanem egy nagyon magas színvonalon ZENÉT játszó együttest.
És még kedvesem is azt mondta hazafelé sétálva:
– Ez nagyon jó volt, sajnáltam volna, ha kihagyjuk! A High Hopes-ot azért eljátszhatták volna!
De mert nem tették, a Mocsáros dűlőn hazafelé sétálva meghallgattuk telefonról.
Keep Floyding, Pink Floyd, Aquincum
Szólj hozzá!