A vasárnapi koncert olyan gondolkodásra késztető felüdülést adott a lelkemnek, hogy simán elmennék megnézni őt akár ma és holnap is, mert szükségem van ilyen élményekre. Azokra a történetekre, amiket a dalok előtt elmesélt – hogy aztán zenében is megfogalmazta az érzéseit. Például, amikor kedves iróniával beszélt az öregedésről az (I’ll never be) Your Maggie May című dal kapcsán, amelyet Rod Stewart Maggie May című slágerére reflexióként írt még fiatalon, és most, hogy már a ő is idősebb lett, kicsit más megvilágításba került az egész... Vagy a Bono-ról, a U2 énekeséről szóló vicces sztorik, és a megemlékezés Václav Hávelről, mintegy Donald Trump ellenpontjaként...
A koncert főleg a Solitude Standing album anyagára épült, néhány más – az énekesnő számára kivételesen fontos – dallal kiegészítve.
Az, hogy valaki 30 év elteltével szinte ugyanúgy néz ki, mint a Luka klipjében a nyolcvanas évek végén, a hangja pedig ugyanolyan kristálytiszta és gyönyörűen csengő, mint akkor – hatalmas elismerést érdemel. És hogy még olyan kedves, finom humora is van, mint neki, már csak hab a tortán. Rengeteget nevettünk, pedig a dalok témái nem mindig adnak erre okot. Bár, ahogy megfogalmazza ezeket az érzéseket/gondolatokat, az maga a költészet. Nem véletlenül nevezte őt a sajtó a nyolcvanas évek Joni Mitchelljének.
A koncerten partnerei az akusztikus gitárja és egy basszusgitáros, Mike Viseglia voltak, utóbbi állandó kísérője évtizedek óta. Nagyon érdekes volt így a hangzás, ezért dicséret illeti a hangosítást is, ami elég jól sikerült a MOM Sportban (ahol én még nem voltam koncerten, de mivel ott lesz februárban David Duchovny fellépése is, most teszteltem a helyet, rendben lesz).
A Tom’s Diner-t a cappella énekelte a művésznő, természetesen a közönség segítségével, itt kötelező volt nekünk is bekapcsolódni, amit nagy örömmel tettünk.
DE.
Sajnos, volt olyan koncertlátogató, aki már az elején azt gondolta, meg kell mutatnia, hogy ismeri a dalokat és jól tudja a szövegeket (voltunk azért páran, akik hasonlóan képben voltunk), és indíttatást érzett, hogy a jól behangosított művésznőt túlénekelje. A hátam mögött ült például egy ilyen férfi, aki a kezdő dalt (Marlene On The Wall) olyan hangosan óbégatta, hogy a sűrűn rakott székek miatt nekem már zavaró volt. Így hátrafordultam, udvariasan lepisszeltem és megkértem (az ismert szájra tett kéz elnevezésű mozdulattal), hogy próbálja ezt picit halkabban. (A mellettem lévő hölgy nem volt ilyen türelmes, ő arrébb ült mellőlem, mert ott véletlenül volt két üres szék, így megtehette – őt is zavarta.) A fiatalember talán elfelejtette, hogy nem a saját koncertjén van, és mivel ez volt a helyzet, illik megtisztelni a színpadon állót (és a körülötte ülőket), hogy nem teljes hangerőn énekel. Miután akusztikus, kissé csendesebb előadásról volt szó, ez nem annyira udvarias dolog. Persze ha stadionbuli van és állunk, akkor ez remek dolog és óbégatunk mind bőszen, de ez most nem az a közeg.
És akkor tekerjük vissza egy kicsit a filmet.
Szóval: hátrafordultam, és ahogy egymásra néztünk a férfival, akkor derült ki, hogy a nemzet leghíresebb énekesét intettem csendre: Kovács Ákos volt az. Dicséretére legyen mondva, hogy kissé lejjebb vette a hangerőt, de azért néha úgy éreztem, mintha két koncerten lettem volna, hiszen végigdobolta a lábával, és a környezetében mindenki értesült arról, hogy mely számok szövegét tudja kívülről. Ha volt némi kétségem (szinte semmi), hogy őt láttam, később eloszlani látszott:
Suzanne Vega azonban a zavaró körülmények ellenére is elvarázsolt, s ezzel nem voltam egyedül: kétszer is visszatapsoltuk. Azzal búcsúzott, hogy „See you next time”, reméljük így is lesz és jön még hozzánk szívet-lelket melengetni – szükségünk van rá.
Suzanne Vega, MOMSport, Luka, Tom's Diner, turné, Solitude Standing
Szólj hozzá!