Bár a Live Nation bejelentése szerint az előzenekar (Dinosaur Pile-Up) után egyből a színpadra lépett volna a Muse, azért sejthető volt, hogy minimum egy félórás rendezkedés következik (miközben a ‘80-as évek hangulatát idéző szintipop szólt a háttérben, ami mondjuk akármelyik Muse-dal alapja is lehetett volna, de csak miután felcsendül a Stranger Things sorozat betétdala, amire kicsit megőrült az Aréna közönsége).
Nem sokkal 9 után sötétült el minden, és kezdődött a show. De még mekkora, te jó ég! Az új lemezről az Algorithm című dallal indult az este, miközben a kifutóra futurisztikus, világító öltözetben érkeztek meg a táncosok/artisták/művészek (talán 8-an). Míg mindenki őket figyelte, a színpadon a sötétben a mélyből emelkedtek elő a szintén világító ruhát viselő zenészek, Matt Bellamy, Chris Wolstenholme és Dominic Howard. Az első dal után átmenet nélkül csaptak is bele a következő dalba (szintén a Simulation Theory-ról), ez volt a Pressure. Már ennél a dalnál eldőlt számomra, hogy életem kihívása lesz végigülni a koncertet, dehát az ülőszektorban nem akartam felállni és eltakarni a többiek elől a színpadot, akiknek (a legnagyob bánatunkra – aszerk.) most nem volt kedve felpattanni, nem úgy, mint anno a Foo Fightersen, ahol az első perctől kezdve megszűnt “ülőnek” lenni az ülőszektor.
A Pressure élőben akkorát ütött, hogy egyből megalapozta az egész este hangulatát és lendületét. Matt hangja a mai napig annyira tisztán szól, mint a stúdiófelvételeken, és a zenekar többi tagján is meglátszik a sok év gyakorlat, rutinból hozták le 100%-on az estét. Ráadásul, azon kívül, hogy minden hang a helyén volt és a dalok olyan ívben követték egymást, hogy soha egyetlen percre nem ült le a hangulat, minden más is ugyanennyire vérprofi volt. Egy koncertre bármennyire monumentális is legyen a produkció többi része, elsősorban mégiscsak a zene miatt megyünk. De ebben az esetben egyszerűen nem lehet elmenni a “körítés” mellett.... Minden annyira precízen összerakott volt, amilyet ritkán lát az ember. A táncosok, a füstgépek, a vetítések, a fényrudak, a robotok, a világítás minden mindig a helyén, sehol egy hiba. Végtelen impulzus érte az embert minden percben, de mindez nem zavaróan vagy kaotikusan történt, hanem tökéletesen megkomponálva, pont úgy, hogy hanyatt essünk tőle. Annyira bevonzott az egész látványvilág, hogy néha el is felejtettem, hogy ez tulajdonképpen egy koncert. Az este nagy részében csak kapkodtam a fejem.
A dalokra visszatérve: bár a Muse többször is járt már nálunk, mégis kicsit bestof érzésem volt a mostani koncerten. A setlisten az új album dalai voltak természetesen túlsúlyban, de nem csak 1-2 régebbi ismert dallam csendült fel emellett, hanem szinte minden olyan nagyobb sláger, amit még az is imád (legalábbis ismer), aki csak felszínesebben ismeri a zenekart. Gondolok itt olyan számokra, mint az Uprising, a Plug In Baby, a Supermassive Black Hole, a Madness, a Time Is Running Out, vagy a Starlight,
amikre elképesztő tombolás volt (néhányan még az ülőszektorban is felpattantak, például a Plug In Baby közben, ami bár elég korán elhangzott, szerintem a koncert egyik csúcspontja volt), de ezek mellett az új albumról is van pár olyan dal, ami annyira népszerű, hogy az emberek nagy részének már ismerősen csenghet (a Pressure-re, és a The Dark Side-ra tippelnék, ami ilyen lehet), de a koncerten a rajongók nagy része az új dalokat is kívülről fújta.
Mindent összevetve életem egyik legextrémebb és legemlékezetesebb koncertélménye volt a tegnapi Muse. Mind a zene, mind a látványvilág lenyűgöző volt. Már értem, hogy történhet olyan, hogy egy zenekar több, mint 20 kamionnal turnézik. Egyértelműen látszott, hogy elképesztően sok munka, gyakorlás, energia van ebben a produkcióban, de a közönség rendkívül hálás volt, és ezt érezte a zenekar is, akik szemmel láthatóan remekül érezték magukat nálunk immáron hatodik alkalommal.
***
Az az igazság, hogy voltam már jó pár Muse-bulin idehaza, de minden alkalommal tátott szájjal nézem, mi zajlik a szípadon. Azon túl, hogy a zene végig sodor magával két órán keresztül, a látványvilág, amit minden turnén tűpontosan raknak össze, utánozhatatlan. Nem véletlen, hogy évek (lassan évtizedek) óta a Muse az egyik – csúnya szóval élve – legkeresettebb és legeladhatóbb "árucikk" a zenei piacon. Pontosan tudják, hogy bár a saját szerzemények önmagukban is megtöltenék a világ arénáit, ma már többet kell mutatni a színpadon három jóképű fiatalembernél, akik elzenélgetnek a közönségüknek. Ennek megfelelően a turnék előkészítése komoly háttérmunka eredménye, de úgy tűnik a fiúknak mindig sikerül a legjobb szakembereket összetoborozni a projektjeikhez.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A tegnap esti koncertre is bedobtak mindent, ami egy mai showműsor elengedhetetlen kelléke. Volt konfetti, volt füst, volt fényjáték, volt zseniális háttérvetítés, voltak labdák, ami egyébként minden korosztályból kihozta a szunnyadó gyermeket, és persze ott volt Eddie az alienbe oltott robot, dinoszaurusz méretű kivitelben. A dolog szépsége mégsem abban rejlik, hogy milyen és mekkora díszletekkel halmozzák tele a színpadot, hanem abban, ahogyan ezeket összekoordinálják. Ha vizslató szemmel nézzük a műsort, egy komplett forgatókönyv rajzolódik ki előttünk, ahol milliméternyi pontossággal van kiszámolva mindennek a helye és ideje. Egy apró tévedés – és borul az összkép, ami irgalmatlan összpontosítást igényel a főszereplőktől és a háttérben tevékenykedőktől egyaránt. Ennek ellenére nézőként mégis úgy tűnik, mintha tök spontán lenne minden mozdulatuk, ami igazolja azt az állításomat, hogy a Muse-tagok és a show összes munkatársa vérprofi a saját szakmáját tekintve. Innentől kezdve pedig borítékolt a siker, amivel nehéz betelni nézőként.
Muse, Budapest Aréna, koncert, 2019, Simulation Theory World Tour
Szólj hozzá!