A retró nem egyenlő a gagyival! - Rémálom a Puskás Stadionban

2015. július 20.  ·   Koncertbeszámoló   ·  Labancz Andrea

Péntek este egy igazi retróbuliba voltunk hivatalosak. Az esemény beharangozó plakátja kecsegtetőnek tűnt, hisz gyermekkorom imádott sztárjai közül több név is szerepelt rajta, akiket még nem volt szerencsém élőben megtekinteni. Nagy reményekkel indultam, de óriási csalódás lett a vége. És ahogy utólag olvasom, nem csak a nézőközönség számára…

A retró nem egyenlő a gagyival! - Rémálom a Puskás Stadionban

Isten látja lelkem, nem kenyerem a kritizálás. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem kötelező jelleggel látogatom a zenei rendezvényeket, hanem saját akaratomból.  Így eleve kizárom annak a lehetőségét, hogy olyan buliról alkossak véleményt, amiről semmit nem tudok, és igazából nem is érdekel. A retró nálam eleve nyerő. Már csak azért is, mert a 70-es években dobott le a gólya erre a helyre, ebből következik, hogy a '80-as, '90-es években bőven élvezhettem az akkori könnyűzenei élet termékeny időszakát. Ez ma már nagyon cikinek – és számomra is hihetetlennek – hangzik, de akkoriban tényleg C. C. Catch és társai uralták a rádiókat. Nem volt sok választási lehetőségünk, de ezzel nincs is semmi gond. Minden korszaknak megvannak a maga figurái, akiken hosszú évek távlatából igencsak jót nevetünk. Viszont rájuk legalább még emlékszünk…

Ezzel szemben péntek este óta komoly energiákat fordítok arra, hogy eme rendezvényt véglegesen töröljem a memóriámból. Szokták mondani, hogy halottakról vagy jót, vagy semmit. Sokáig gondolkodtam, mi lenne a helyes, ha inkább egyetlen mondatot sem írok, vagy ha megosztom a történteket. Végül arra jutottam, muszáj néhány szóban kiadnom a dühömet, mert nem minden nap csöppenünk bele ilyen méltatlan szituációba.

Nem ismerem a szervezőket, és távol álljon tőlem a személyeskedés, de mivel jártam már életemben néhány jól összerakott bulin, van összehasonlítási alapom annak tekintetében, hogy is kéne normális keretek közt lezajlania egy ilyen rendezvénynek. Az első kritikus pont a jegyátvétel. Sajtósoknak ez mindig bonyolultabb feladat, mint ahogy elsőre tűnik. Már szemem se rebben ha az előre többször leegyeztetett és ezáltal biztosnak tűnő bejutásunk valahol a bürokrácia és a szervezés útvesztőjében elbukik, ami persze mindig csak a helyszínen derül ki a vendég-, és/vagy sajtólista böngészésekor. A legtöbb esetben szerencsére sikerül egy kis telefonos segítséggel megoldani a problémát, így nem kerítünk nagy feneket az ügynek. Ebben az esetben viszont sajnos már ott elakadtunk, hogy megtaláljuk azt az illetékest, aki a sajtólistával foglalkozik. Jobb helyeken erre külön VIP részleget nyitnak, ami nem a nagyzási hóbortunk miatt érdekes, hanem azért, mert itt szoktunk informálódni például a fotózási lehetőségekről is.

Aki járt már korábban a valaha szebb napokat is megélt Puskás Stadionban, annak valószínűleg nem mondok újdonságot azzal, hogy a helyi pénztárakat megtalálni külön művészet. Mivel eddig én is csak előre megvásárolt jeggyel érkeztem, így nem volt szükségem a pénztárak használatára. Nulla információval a birtokomban haladtunk a beléptető emberkék felé, bízva abban, hogy legalább útmutatóval tudnak nekünk szolgálni. Nem figyeltem, melyik biztonsági szolgálatot bízták meg a beléptetéssel, de nem tűnt ismerősnek az öltözékük. A kapuban elkaptam az egyik úriembert, és próbáltam kideríteni merre is az arra. Hát amarra lett belőle, ugyanis konkrét választ nem kaptunk a kérdésre, csak egy „talán a pénztárban” megjegyzést.

Ezzel egyetlen problémánk adódott, fogalmunk se volt merre keressük, mivel semmi se volt feliratozva. Ekkor kezdtünk el aggódni azon, hogy vajon az a kilométer hosszú sor lehetett a pénztár, amit idefelé jövet bámultunk, és nem értettük, miért ácsorognak ott az emberek, ahol még kapu sincs? Sajnos félelmünk beigazolódni látszott, ugyanis visszaballagva a tömeghez vettük észre, hogy a pénztár (vagy inkább csak jegykiadó) tulajdonképpen a stadiont körbevevő rácsba van elrejtve. Pontosabban, mire odaértünk, már két ilyen kis vasablak volt nyitva két külön kőoszlopban, de még mindig nem tudtuk, melyik lehet számunkra megfelelő. Értelemszerűen a kisebbik sort választottuk, ami így is elég lassan haladt, közben a tömegben szárnya kapott mindenféle fals információ a belépéssel kapcsolatban.

Nem volt egyértelmű például, hogy az interneten nyomtatott jegyeket be kell váltani, avagy azonnali belépésre szólnak. Egy idő után a rácsok mögött megjelent egy félmeztelen fiatalember, kezében egy walkie-talkie, és kb. mint a börtönökben a fogvatartók a rabokat, úgy irányítgatta a népet. Ekkor már a melegtől amúgy is felhevült honfitársaimon kitört a hisztéria. Egymást lökték félre, hogy közelebb jussanak a megváltást nyújtó kis ablakhoz, ám a legtöbb esetben csalódás lett a vége. Mégpedig azért, mert mint kiderült, a bent ülő kolléga kezében lévő borítékok a névsor szerint A-D közötti szerencsések neveit rejtik. Mivel ezek a borítékok azonban csak a különféle nyereményjátékok győzteseit tartalmazták, így számunkra még mindig kérdéses volt, merre tovább. Röpke fél óra múlva sikerült befurakodnunk a vasablakhoz, ám az egyszerű kérdésre, miszerint a sajtó számára kiutalt jegyeket hol lehet átvenni, most sem érkezett egyértelmű válasz.

Viszont lepasszoltak minket azzal, hogy ott bizony kizárólag a megjelölt kezdőbetűvel rendelkező nézőkkel tudnak foglalkozni. Irány a hosszabbik sor. Ekkor már én is komolyan elgondolkodtam azon,  érdemes-e egyáltalán küzdeni a bejutásért, de úgy gondoltam régi kedvenceim csak megérdemlik a kitartásom. (Tévedtem.) A hosszabbik sorban is mi voltunk a legnyugodtabbak, a többiek már vérben forgó szemekkel néztek minden rácson belül sétafikáló emberre. Különös tekintettel a szervezőnek látszó egyénekre. Ismételten jó néhány perces várakozás után a jegyosztó kontingens fejéből kipattant a világmegváltó ötlet: a borítékokat közvetlenül a rácson belül kirakták kis kupacokba, és időnként beordibálva egy-egy betűt próbálták kielégíteni az igényeket. Ebből még az eddiginél is nagyobb káosz kerekedett, pláne, hogy állítólag volt olyan rádiós nyereményjáték, ahonnan még meg se kapták a nyertesek nevét.

Egyszer csak a semmiből előkerült egy fiatal hölgy, aki megkérdezte, hogy vannak-e sajtósok. Felcsillant a remény, hátha még éjfél előtt bejutunk, így azonnal ordítani kezdtünk, merre vagyunk. Közben már megjelent mellettünk jó pár ismerős kolléga, akik szintén hasonló cipőben jártak. A hölgy megkérdezte a nevünket, és hogy kit is képviselünk, majd azonnal rávágta, hogy emlékszik ránk, máris hozza a jegyeket. Ekkor úgy éreztem, imáim meghallgatásra találtak odafenn, de sajnos nem sokkal később újfent azzal kellett szembesülnöm, hogy az én őrangyalom még mindig több éves szabadságát tölti. A hölgy úgy eltűnt, hogy azt hittük nem is létezett, csak a fantáziánk szüleménye volt.

Közben viszont megjelent egy nyugdíjasnak tűnő hölgy, aki kezében a borítékokkal próbált minket meggyőzni arról, hogy ő nagyon szeretne nekünk segíteni, de mi roppant ellenségesek vagyunk. Mindezt azért, mert elmondtuk, hogy nem nyereményjátékosok vagyunk, és az előző kolléga már útnak indult a jegyeinkért. Pedig még csak nem is ordítottam. A következő sokk akkor ért minket, mikor a fiatalabbik hölgy visszatért hozzánk, de úgy tűnt, immáron meg sem ismer, annak ellenére, hogy előbb még emlékezett a nevünkre. Félve kérdeztünk rá, mi a helyzet a jegyünkkel, mire azt válaszolta, hogy sajnos nem találja!

Én itt adtam fel végleg, és már pont léptem volna el a rácstól, mikor újabb váratlan fordulatként a szervezők megunták a keresgélést, kibontották a megmaradt borítékokat, és a rács alatt dugdosták ki a jegyeket. Mindezt úgy, hogy igazából azt sem ellenőrizték, ki vagyok és mit akarok. Bárki odamehetett, hogy nyert 2 jegyet, simán megajándékozták, ami tekintettel arra, hogy a legolcsóbb jegy is 10.500. forintba került, nem egészen tisztességes a vásárlókkal szemben. A fotós karszalaggal már nem is próbálkoztam, mert akkor még ma is ott állnék a rácsoknál aszalódva. 

Mindezek után a bejáratnál a roppant szimpatikus biztonságiaktól megkaptuk a kegyelemdöfést azzal, hogy a hivatalos hőségriadó ellenére sem engedtek be egyetlen korty innivalót sem. Értem én, hogy kell a benti fogyasztásból származó bevétel, de felhívnám a figyelmet, hogy szabadtéren voltunk, és ilyen esetekben még a fesztiválokon sem korlátozzák a fél literes palackok hurcolását. A kettesszámú bizti még képes volt végigkutatni az amúgy is kicsi táskámat, hátha a szeme előtt eldobott palackból rejtegetek még egy kartonnal, és amikor egy ártatlan „hurrá” szavacskával kívántam kifejezni nemtetszésemet, még képes volt leteremteni azzal, hogy nem kért tőlem sokat. De.

Ez akkor már az utolsó utáni csepp volt a pohárban, amit én sem tudtam szó nélkül hagyni. Mire bejutottunk, a buli már elindult, de fogalmam sincs, ki maradt ki, mert a sorrendről sem kaptunk információt. Megmondom őszintén, hogy csak azért maradtam, mert az Alphaville nagy kedvencem volt, és reménykedtem egy jó produkcióban, hátha írhatok valami pozitív dolgot is a rendezvényről. De ez az este nekem a tévedések vígjátéka volt, tragikomédiás változatban…

Van az úgy, hogy az emberben él egy szép emlékkép a kedvenc művészeivel kapcsolatban, aztán, ha évek múlva viszontlátja, óriási csalódás éri. Na, pontosan ezt történt velem akkor. Az Alphaville slágerei a mai napig szólnak a rádiókban, mindenki ismeri, mindenki szereti, mindenki dúdolja. Egy korszak meghatározó alakjai voltak, és mint akkoriban minden jó dolog, ez is Németországból származik. Marian Goldnak olyan hangja volt időnként, amire ma már azt mondanánk, hogy üvegrepesztő, de akkor ez volt a divat. Az fiatalemberből így 30 évvel később egy már majdnem nagypapa korú úriember lett, de hát, ugyi, mi sem lettünk fiatalabbak. Ami viszont igazán lehangoló volt, az a hangja. Sajnos, a magasabb régiókba már nem is merészkedett, de gyakorlatilag alig énekelt, inkább olyan volt, mint aki verset szaval. A legszembetűnőbb jelenet a Forever Young című dal refrénjéhez köthető, amikor nemes egyszerűséggel átengedte a dalolást a közönségnek.

Még ennél is szánalmasabb volt C. C. Catch és az időközben két taggal megrövidült Bad Boys Blue produkciója. A hölgy a korához képest ugyan ritka jó formában van, azonban az énekléssel neki is akadtak gondjai. Talán a tompább hallásúaknak nem is tűnt volna fel a dolog, ha a szerencsétlen nem az előre felvett komplett nótára énekelt volna rá. Ráadásul az óvodások számára is egyszerű táncmozdulatokat se volt képes megjegyezni, így igazából a vele együtt színpadra lépő két színes bőrű úriember vitte a showt a sztár helyett.

A Bad Boys Blue ugyanez pepitában, azzal az apró különbséggel, hogy a látványelemként bepakolt két fiatal hölgy a színpadon semmilyen komolyabb munkát nem végzett, az énekes, John Edward McInerney műsora pedig kimerült egy protkóreklámnak is eladható 32 fogas vigyorgásban.

A Boney M. is már csak egy gagyi utánzatnak tűnt, és végtelenül kiábrándító volt a mai tuc-tuc hangzásvilággal felturbózott slágerek megerőszakolása.

Zoltán Erika olyan volt, mint Zoltán Erika. Ő megragadt a saját kis világában, és bár sose tartozott a kedvenceim közé, azt el kell ismerni, hogy neki legalább még a mai napig is megvan a hangterjedelme ahhoz, hogy élő produkcióban szerepeljen.

B. Tóth László számomra egy fogalom, rengeteget hallgattam annak idején a műsorait, de sajnos az az igazság, hogy felette is eljárt az idő. Valahogy már egyáltalán nem találtam humorosnak az annak szánt megjegyzéseit, és a felkonfoktól se ébredtem fel a dögunalomból. Én kérek elnézést.

A többiekről sajnos nem tudok nyilatkozni, mert vagy még, vagy már nem láttam, köszönhetően annak, hogy a halálos unalom elől inkább hazamenekültem, hogy legyen időm elfelejteni ezt a borzasztó emléket, és koncentrálni inkább Emeli Sandé szombati VeszprémFest-es fellépésére. De erről majd egy másik cikkben. ;)

Végszóként itt jegyezném meg gyorsan, főleg azok számára, akik ritkábban látogatnak el ilyen jellegű zenei eseményekre, hogy ez a fajta globális káosz és szervezetlenség nem általános jelenség! Nyugodtan és bátran járjatok koncertekre, mert az élő zenénél nincs jobb dolog a világon! És ez szombat este Veszprémben be is bizonyosodott…


 

 

Szólj hozzá!


Gospelkórus énekel a királyi esküvőn

Gospelkórus énekel a királyi esküvőn

Meghan Markle-lal az amerikai zene is az angol királyi esküvők ősi ceremóniájának részévé válik. A szombati templomi szertartáson az amerikai...
 
Koncert naptár
Töltsd fel az oldalrakoncerted, helyszíned, zenekarod

Fesztiválok, amelyek a legtöbbet kínálnak a legkedvezőbb áron

A ShopAlike csapata elkészítette a 2018-as európai zenei fesztiválok rangsorolását, ezzel is segítve a fesztivál rajongónak kitalálni, melyik rendezvény felel meg leginkább az igényüknek – és persze pénztárcájuknak is. Mi kiegészítettük a felsorolást a legfontosabb adatokkal és a tavalyi hangulatvideókkal.

Pünkösdi királyság a Várban és a Várkert Bazárban

Hagyományőrző és búcsújáró szokások, családi és népzenei koncertek, kézműves foglalkozások, mesterségbemutatók és gasztronómiai programok a Várban,
Koncert.hu már a mobilodon is!
Koncert.hu Android alkalmazás Koncert.hu iPhone alkalmazás
Új koncertek