Ha van ember az országban, akinek Zorán pályafutását be kell mutatni, akkor azok számára rossz hírem van, mert nincs annyi hely a honlap szerverén, hogy itt leírjam. A két testvér, Dusán és Zorán a 20. század legnagyobb ajándéka Magyarországnak a régi Jugoszláviától. A szerb származású testvérpár 1948 óta (szerencsénkre) végleg hazánkban telepedett le, s (még nagyobb szerencsénkre) idővel felfedezték magukban a zene iránti szeretetet.
A legendás Metro zenekar után szólókarrierbe kezdett, és a 70-es, 80-as évekre nem volt olyan háztartás itthon, ahol ne lett volna Zorán bakelitlemez a nappaliban álló Unitra Szilézia lejátszó mellett. Olyan kötelező volt, mint a köpeny az iskolában.
Amikor még állt a Budapest Sportcsarnok, akkor tizenévesen mindig eljártam Zorán-koncertekre, pedig olyan zenekarok kazettáit hallgattam otthon, mint a Doors, a Nirvana, a Faith No More vagy Rage Against The Machine. Mégis, Zorán helyet kapott a zúzós, ereszdelahajam-zenék mellett, mert a lázadó tinédzseréveimben úgy kellett az emberi hang a dalokban, amely személy szerint engem szólít meg, mint egy falat kifli az iskolatej utolsó kortyához.
Zorán nekem ilyen volt. Felhozta bennem az érzelmeket, és mint tudjuk, az a művészeti alkotás tud sikeres lenni, amely érzelmeket vált ki az emberből, és 2015-re ez semmit nem változott. A mai napig ott van Zorán lemeze a Motörhead és a Social Distortion között, és ezért nem volt kérdés, hogy március 8-án, vasárnap a Müpában van a helyem.
A vasárnapokban azt szeretem a legjobban, hogy egyszer véget érnek. Kivéve, ha Bud Spencer-filmet vetít valamelyik tévéadó, vagy ha Zorán-koncertre mehetek. Este 7 után értem a Müpába, és láthatóan mindenki elegánsba vágta magát, ahogy én is, de még mindig kilógok a sorból... Ami nekem elegáns, az másnak lehet, hogy slampos. Valahogy úgy éreztem, mintha egy ügyvédi és orvosi konferencián lennék (egyszerre!), ahol én vagyok az egyetlen figura, aki úgy ül az előtérben, mint Deutsch Tamás 1990-ben a Parlamentben a képviselői eskün, amikor farmerkabátban kimagaslott a tömegből.
Szépen felmegyek, és elfoglalom a helyemet, ami a következő két órában az otthonom lesz. Elsötétül a terem, és sorban jönnek a színpadra az est főszereplői, és máris az Adj valamit klasszikussal köszöntik a telt házas nézőteret. Micsoda zenészek a színpadon: Sipeki Zoltán gitárvirtuózt még a hajdani Heavy Méta népzenei és hazai blues nagy alakjaival alapított formációból ismerem (na meg Bill Kapitány gitárosa is volt), Horváth Kornél ütőhangszeres félisten, Lattmann Béla a basszusgitár doktora, Gyenge Lajos a metronóm, Gátos Iván a zongorák 50 ujjú idomára és Csányi István a szaxofonok Real Madridja. Ilyen zenészek mellett csak hab a tortán a három vokalista hölgy szépsége és kristálytiszta hangja. És persze Zorán, a magyar lelkek táncoltatója és a magyar könnyűzene élő legendája.
Ezen az estén Zorán azt ígérte a közönségnek, hogy a nélkülözhetetlen dalok mellett helyet kapnak a régen játszott klasszikusok is, amelyek valamiért nem fértek mindig bele a repertoárba. Meg is kapjuk a következő dallal: az Amikor elmentél tőlem első hangjánál éreztem, hogy bizony ezen az estén le kell lassítanom minden funkciómat és ki kell kapcsoljam a külvilágot. A föld kőzetlemezei gyorsabban vándorolnak, mint ahogy az én pulzusom éppen ver. Totális alfába és nyugalomba kerültem, és székemen felveszem a félfekvő pózt.
Ez az, így a jó! Menjen át rajtam a zene minden rezzenése, és ne zavarjon senki a továbbiakban: csak a zene legyen és Zorán. Jött is, aminek jönnie kellett: 34. dal, Számíthatsz rám majd a Boldog idő és a Szép holnap minden zsigerembe eljutott, és azt is elfelejtettem, melyik bolygón vagyok. A Mondtam neked dalnál visszatértem a földre de utána a Valaki mondja meg klasszikussal ismét röppályára kerültem.
Ezt követte egy három dalnyi duettblokk, amelyet Zorán a vokalista hölgyekkel adott elő: Óvári Éva – Úgy volt, Péter Barbara – Játssz még, Kabelács Rita – Mit akar az eső (erdélyi népdal). A vokalista hölgyek olyan hanggal vannak megáldva, hogy a szemem elkerekedett a gyönyörtől. A hideg futkosott a hátamon, és innen üzenem minden tehetségkutató műsor szerkesztőjének, hogy fejezzék be a kutatást, mert a tehetségek már elkeltek, és Zorán mellett énekelnek.
Az Üzenet után a számomra legjobb hangú színész, Gáti Oszkár lépett a színpadra, és elszavalta a Kabát-dalt. Vers mindenkinek. Egyedül a színpadon, hátborzongatóan előadva a dalt, amitől zengett az egész terem. Vastaps.
És a meglepetések sora még nem ért véget, mert a Romantika egy sajátos acapella stílusban lett tálalva, ami tény, hogy nagyon nehéz műfaj, de én akkor is jobban örültem volna az eredeti, hangszeres előadásnak, hiába volt vérprofi így is. Maradi vagyok.
A Több mint félszáz év után a következő meglepetésvendég érkezett a színpadra, aki Leonard Cohen nagy rajongója és Mágenheim doktora az egész országnak. Kulka János elénekelte Cohentől a Halleluja című dalt, majd egy duettet Zoránnal (Szabadságdal). Ismét vastaps.
Az egyik leghíresebb szerelmes dal, a Szerelemnek múlnia kell közben ismét relaxba raktam magamat, és kaptam is futószalagon a nyugtatókat (Nekem nem elég; Csak a szerelem).
Majd jött egy Ugly Kid Joe-dal! Igen, erre fel is kaptam a fejem, mert a Cats in the cradle magyar változata, az Üres bölcsőt ringat a hold fénye rendesen felhúzta bennem az érzést, hogy mindjárt felpattanok a székből, és csak ezt az egy dalt állva szeretném tapsolni... Maradtam a helyemen. Nem vagyok már lázadó, pedig a Mi is kéne még sem egy ülős kis dalocska.
A ráadás persze nem maradhatott el, és a Zorán-koncertek Satisfactionja, az Apám hitte, majd a Hiába vársz, a négy akkordos Egészen egyszerű dal és végül a Kóló zárta az estét.
Egy tökéletes vasárnap este így néz ki nálam. Teljes nyugalom, versek, dalok, színészek, zenészek, hangszerek és Zorán. Amikor hétfőnként adásszünet volt a tévében, és apám felrakott egy Zorán-lemezt a recsegős és sistergős lemezjátszóra, akkor nem hittem volna, hogy egyszer élőben ilyen tisztán fogom hallani örök érvényű dalait, hogy az Unitra Szilézia lemezjátszó után 30 évvel egy palotában találom magam, és egy profi zenekar minden hangot és leütést a helyére fog rakni, ahogy kell. Mert minden a helyén volt, még én is ott maradtam teljesen kikelve a testemből, és csak azt tudom mondani az utókornak amit Zorán is üzent nekem:
„Jó utódom, ha azzal játszol,
Hogy múltat kutatva mélybe ásol,
Egy rég lejátszott korongot találsz.
Szólaltasd meg, és hallgasd végig,
Egy nótát hallasz, egy nagyon régit,
Egy helyről, melynek romjai közt állsz.”
És ha már van rá lehetőségem, hogy üzenjek a Művésznek, akkor szeretném itt megtenni, hátha elolvassa a cikkemet:
„A hangszered össze ne törd, akkor is játssz még…”
Fotó: Perger László
Szólj hozzá!