A Blues Archive húsz éve létezik, mégsem tartozik a gyakran emlegetett hazai koncertzenekarok közé. Nem koncerteznek túl sűrűn, inkább afféle zenész-közeli, kultikus formációként működnek. A zenekar nem saját dalokat játszik, hanem a blues és a klasszikus rock nagy előadóinak számaiból építkezik, meglepően széles repertoárral: Muddy Waterstől a Doorson és a Deep Purple-ön át a Toto-ig, Tina Turnerig vagy a P. Boxig sok minden belefér náluk. A koncert azonban gyorsan megmutatta, hogy nem egy alkalmi coverbandről van szó. Az banda, amelyik a húrjaira meri venni a Sultan of Swing-et, még a szólórészt is, vagy elképesztően túlbecsüli magát, vagy tud valamit. Nagyon sokat. A Blues Archive az utóbbi.
A koncert négy etapból állt, közel négy órán át tartott, összesen harmincöt dallal. A setlist önmagában is sokat elárult arról, hogyan gondolkodik a zenekar: Stevie Ray Vaughan, Gary Moore, Deep Purple, Rainbow, Dire Straits, Doors, Guns N’ Roses, AC/DC és magyar klasszikusok követték egymást, mégsem esett szét az egész. Az első számtól az utolsóig két, az egész előadást jellemző szó járt a fejemben: EGYBEN VAN.
A Dire Straits-feldolgozás különösen erős pillanatnak bizonyult. Ugyan rövidebb volt a szóló, mint az eredeti, de benne volt minden, amit vártam. És még Knopfler hangja sem hiányzott, rendben volt az ének is.
A zenekar történetéről Nádas Barbi mesélt a koncert után. Mint mondta, a Blues Archive 2003-2004 körül alakult Kiss Zoltán gitáros kezdeményezésére.
„Zoli él és hal a régi nagy rockslágerekért.”
A zenekar gyökerei az újhartyáni Kiss Büféhez vezetnek vissza, amelyet Kiss Zoltán édesapja alapított, és amely hosszú ideig fontos találkozóhelye volt a rock- és blueszenészeknek.
„A covid sajnos elvitte a büfét, de fénykorában itt gyülekezett rengeteg zenész, és voltak itt híres rockbulik is. Bár egy vidéki kocsmáról beszélünk, én mégis inkább úgy éreztem magam ott, mintha egy nashville-i pubban lennék. Ott nőttem fel, és ez nagyban meghatározta a zenei identitásomat is.”
Az alapfelállást a Presso Band tagjai alkották: Kiss Zoltán gitáros, Lang Erik dobos, Fajth Zsolt billentyűs és Kovács Nándor basszusgitáros. Később csatlakozott hozzájuk Buncsák Zoltán szaxofonos is, Nádas Barbi 2009 körül kezdett együtt dolgozni velük.
„A fiúkkal nőttem fel, úgyhogy a laza hangulat ennek is köszönhető. Ezek a bulik a koncerthangulatról szólnak.”
Az énekesnő szerint a blues és a rock egészen más szabadságot ad neki, mint a popzene.
„Bátrabban elengedem magamat, amikor a közönség egy AC/DC-re őrjöng, mint amikor lelkem mélysleit tárom ki egy popballadában.”
A koncert egyik legerősebb pillanata Tina Turner The Best című dala volt. Ugyan szó nem volt alkalmi Sztárban sztár-plagizációról, de mégis remekül összejött. Minden erőlködés nélkül: Nádas Barbi hangjában sokkal több erő van annál, mint amit a saját popdalai általában megmutatnak. Amikor egy popénekesnő Highway To Hell-t énekel, és még jól is csinálja...
A koncert végére az is világossá vált, hogy a Blues Archive nem egy klasszikus tribute-zenekarként működik. Valahogy úgy jött össze az eredeti hangzás, hogy mégis benne volt a BA egyénisége is. Vagyis nem annyira tribute-ról, hanem coverről van szó. De minden elrugaszkodás nélkül. A legnagyobb dicséret tőlem talán mégis az, hogy a majdnem négyórás koncert egy pillanatra sem vált fárasztóvá. Általában egy koncerten úgy az első óra elteltével szokott olyan érzésem lenni, hogy oké, tulajdonképpen a lényegen túl vagyunk... A Blues Archive koncertjén csak a UB40 és a funky alatt kapcsoltam ki.
De aztán simán vissza tudtam kapcsolni.
Szólj hozzá!