Az egyik félig – na jó: inkább negyedig – kinyitott standnál még sört is csapoltak, s ezért külön hatalmas köszönet: sokkal könnyebbé vált az előttem álló jó órányi bóklászás a töküres helyen, szakadó esőben. Később jutott csak tudomásomra - midőn érdeklődtem egy, a bútorrakodó vendéglátósokat kommandírozó menedzser-forma úrnál a kezdés időpontjáról –, hogy ott-tartózkodásom bizony teljesen illegális. Szegényem arcára olyan pánik ült ki, hogy jobbnak láttam megnyugtatni: ez esetben azonnal felhagyok súlyosan deviáns sétafikálva sörözésemmel és önként visszatérek a bejárathoz. Persze, csak ha a társadalom még hajlandó visszafogadni ezek után. Az infiltrátor pofámat.
Újabb röpke órák múltán – immár a legalizált mezei koncertlátogató státuszában újjászületve - megtisztult lelkiismerettel volt szerencsém végre zenét is hallani: kis csúszással ugyan, de kezdett a Mad Caddies.
Le kell szögeznem, hogy soha nem voltam igazi rajongójuk, mindössze néhány híresebb számukat ismertem korábbról (bármit is jelentsen a „híresebb” a globális zenei ízlésformálás és a ska-punk, mint műfaj viszonylatában) ám egyetlen lemezüket sem hallottam még töviről-hegyire.
Na, ez az, ami változni fog: már az első daltól jókedve kerekedett mindenkinek, amit mi sem példáz jobban annál, hogy az eső ellenére a színpad előtt ázó ötven-hatvan főnyi valódi rajongótábor pillanatok alatt rendes tömeggé duzzadt, s onnantól nem is tágítottak. Sosem szerencsés dolog a dalok ismerete nélkül beesni egy koncertre, de amit az idén éppen húszéves Caddies csinált, még így is működött: az adott nóták szövegétől függetlenül végig sugárzott belőlük a vidámság és az életigenlés, s ez az életművüket láthatóan kevéssé ismerő embereket is tökéletesen megfogta, magamat is beleértve. Tankönyvi módra variált tempójú darabokkal hajtották mosolygós-lötyögős vagy épp szapora, hadonászósabb skankelésbe a közönséget, mindezt könnyed profizmussal, Chuck Robertson végig magabiztos, tiszta énekével. A tagok kapcsán még annyit, hogy Eduardo Hernandez egyértelműen a CIA kísérleti ember-harsona hibridje, hangszerével közös idegpályákkal a lábaiban: csak úgy tud fújni, ha valamelyiket jó magasra emeli. Ha csak némafilmen láthatnánk, már az is megérné a beugrót, elképesztő a figura.
A dalok közül kettő maradt meg igazán, a Without You (mert ismertem régebbről) és a legutóbbi lemezről játszott Dangerous (mert az meg első hallásra is egyszerűen telitalálat). Magam hibája, s bánom is, hogy nem ismertem a többit. De sznobériámban le merem írni, hogy a Gentleman-t hiányoltam. Höhe.
A Mad Caddies fellépése tehát nagyon kellemes meglepetés volt, egy önmagában is teljes értékű koncert, és nem valami kényszeredett időkitöltés a nagy attrakció előtt. Őszintén le a kalappal előttük, valóban emelkedett hangulatba hoztak mindenkit.
S ez a vidámság jól is jött, hiszen az utánuk következő Bad Religion jórészt pesszimista szövegvilágát már előre illett kompenzálni valamivel. No nem mintha e szövegvilág ismerete nélkül nem lehetne ökör nagyot zúzni rájuk, de a magamfajta fanboy azért jórészt a remek dalszövegek miatt is kedveli jobban ezt a zenekart a műfajon belül bármely másiknál. (E textusokról annyit, hogy relatíve jól elboldogulok ugyan az angollal, ám minden tanítással töltött óra, lefordított oldal vagy angolul írt cikk ellenére is rengeteg, számomra teljesen ismeretlen szót fedeztem fel anno az 1989-es No Control album vaskos 27 percnyi játékideje alatt. Annyit szótárazni legfeljebb a nehezebb nyelvezetű angol regények olvasásakor szoktam – szóval punk ide, punk oda, látható, hogy a dalszerzők már akkor sem akármilyen műveltséggel rendelkeztek).
A koncert kezdetére már elállt az eső, ami nem lehetett véletlen: az énekes, dr. Greg Graffin már korábban is megjegyezte hasonló csoda bekövetkeztekor, hogy „valaki odafent nyilvánvalóan nagy Bad Religion-rajongó”. Ha valóban így van, hát megkapta amire vágyott, s tán csak azért nem toldotta meg még némi napsütéssel is a dolgot mert már elmúlt fél kilenc. Mindenesetre a zenekaron nem múlt a dolog: minden eddigi általam látott performanszuk közül ez volt a legjobb. Hogy ez technikai értelemben is helytálló-e, nem tudom, mert ahhoz nem sokat konyítok – a harminc elhangzó dal viszont remek érzékkel lett kiválogatva és szerintem a hangosítás is pont jó volt, bár többen panaszkodtak, hogy „nem elég hangos”. Nekem jó tizenöt méterre a színpadtól ugyan kifejezetten bazi hangosnak tűnt és jól lehetett hallani az egyes hangszereket is, de hát nem vagyok én olyan vájtfülű, meg tarajom sincs.
Megtippelni sem tudom, hányan lehettünk, de a Bad Religion mércéje szerint úgy tűnt, hogy igazán nagy tömeget sikerült összehozni, ránézésre jóval többen voltunk mint 2008-ban a Petőfi Csarnokban. Ez a sok egybegyűlt pedig hálás közönsége is volt a remek formát mutató punk rock veteránoknak: a nagy slágerek (Punk Rock Song, Generator, American Jesus) alatt tényleg pokoli volt a hangulat. A jó értelemben mindenki könyökén kijövő Infectedet és Sorrow-t külön kiemelem, mert mind a közönség énekeltetése, mind a dalok felgyorsítása parádésra sikerült. Talán belemagyarázás, de mintha maguk a zenészek is sokkal jobb hangulatban lettek volna, mint a korábbi hazai fellépéseiken.
Itt kell azonban megemlíteni azt is, hogy a Bad Religion ugyan mindig gyorsabban játszik élőben a lemezen megszokottnál, s ez jót is tesz a középtempós daloknak, ám amikor az eleve egy-másfél perces számokat géppuskázza szét Brooks Wackerman dobos (aki a többi tag által is bevallottan messze túlképzett ehhez a műfajhoz) - s ezt értelemszerűen a többiek is követik a maguk hangszerein – az már helyenként darálássá degradálja az olyan dallamos kis remekműveket mint a nagy örömömre eljátszott Prove It vagy a Supersonic.
Az igazán kellemes szakasz azonban a koncert közepe volt, amikor a legendás 1988-as Suffer album nagyjából felét játszottak le egy svungra, köztük olyan dalokat mint a Delirium Of Disorder (na jó, ennek mondjuk pont jót tett a megemelt tempó: alapból sem egy könnyed darab, itt meg egyenesen elmosódott tőle a világ), a You Are The Government vagy a How Much Is Enough? – ezek egyike sem tartozik az élőben túl gyakran előszedett számok közé.
Ahogy azt a jobb oldalamnál serénykedő, s a gyakori fizikai interakció szempontjából hozzám szerencsésen hasonló méretű és tömegű kolléga (ami a balomon ugráló német lánykáról nem volt elmondható) megjegyezte úgy a huszadik szám környéki szusszanásnyi szünetben: az a legnagyobb baj ezzel a bandával, hogy a koncertjeik feleannyi ideig tartanak, mint kéne. Sajnos így is van, de ha komolyan vehetjük Graffin búcsúszavait („see you soon”) akkor remélhetőleg mihamarabb benevezhetünk egy újabbra.
Egy esőt elállíttató egyetemi professzornak - akiért még odafönt is rajonganak – pedig már csak ezért is jobb, ha hiszünk.
Setlist:
- Spirit Shine
- Supersonic
- Prove It
- Can't Stop It
- Stranger Than Fiction
- Against the Grain
- Recipe for Hate
- Fuck You
- Only Rain
- Social Suicide
- Dearly Beloved
- 52 Seconds
- Heroes & Martyrs
- 21st Century (Digital Boy)
- You Are (The Government)
- 1000 More Fools
- How Much Is Enough?
- Best for You
- Suffer
- Delirium of Disorder
- Do What You Want
- Sorrow
- Generator
(slow version)
- You
- Infected
- Punk Rock Song
- American Jesus
- Encore:
- Overture
- Sinister Rouge
- Fuck Armageddon... This Is Hell
Szólj hozzá!