A mestert onnan ismerem, amikor még boldogult tavaszifesztiválos koromban szórólapokat gyártottam a fellépésére. Kérdezgettem az illetékeseket, miért nem lehet jegyet kapni márciusra már decemberben, a válasz az volt: „ez olyan, mint egy rockkoncert”, a „pasi szenzációs”, ilyesmik. Így történt, hogy végül tényleg nem jutottam el egyetlen bulijára sem. Ezért most kaptam az alkalmon, gondoltam, megnézem, hogy 5-10 évvel később is igazak-e ezek a megállapítások.
Azt kell mondjam, hogy a közel 60 éves mesterről senki nem hiszi el, hogy tényleg ennyi idős (én is csak onnan tudom, hogy miután a szünetben a hátam mögött ülők 40-45 évesnek saccolták, utánanéztem neten), hisz olyan energiával, örömmel és kedvvel zenél, amit rockzenészek is megirigyelhetnének olykor. A frizurája vagány, a fizimiskája, a ruházata tiszta punk, rendezetlennek tűnik, de távolról sem az, a szövege olyan pimasz, hogy folyamatosan vigyorog az ember.
A két részből álló előadás első fele egy Bartók-átirattal, majd egy „snájdig fiatalember, bizonyos Nigel Kennedy” (a szerző szavai) szerzeményeivel kezdődött. Nem értem pontosan, hogy ezeket a zenéket miért nem applikálják filmekhez (a zene már megvan, csak a filmeket kellene hozzájuk legyártani), én tuti sírnék és jönne a lúdbőr is. Ahogy most is. Ha becsuktam a szemem, egy grandiózus, kosztümös filmben éreztem magam, aminek a zenéjét mindig hallani akarom. Ebben persze segített a mostanában leginkább a crossover műfajában tevékenykedő Magyar Virtuózok zenekar, akik remekül szolgálták ki és kísérték az improvizációkkal tűzdelt darabokat.
A második részre vártuk Antonio Vivaldi: A négy évszak című művének átdolgozását. Az eredeti mű - bár kétségtelenül gyönyörű és megható - már mindenkinek a könyökén jön ki. De mivel nagyon szeretjük az alapmotívumokat, ezért újra és újra meg lehet hallgatni. Miután nálunk otthon elég sokszor ment az utóbbi években a darab, én is úgy éreztem, hogy ráfér némi frissítés, ezt vártam Nigel Kennedytől. Szándékosan nem hallgattam meg előtte az átdolgozást, hogy kellő impresszióim támadjanak. Nagyon figyeltem, de mielőtt felhangzott volna a jól ismert Tavasz-tétel, Jimi Hendrix Cross-town Trafficjével robbant be a mester, egy elektromos hegedűvel. Torzítópedáljaival addig varázsolt, amíg majdnem úgy szólt a hangszere, mintha Jimi gitárját kísérte volna egy zenekar. Aztán még egy Hendrix-dal után érkeztünk meg A négy évszakba. A mester visszakapta a „rendes” hangszerét és egy egészen furcsa hangulatba csöppentünk. Hol egy ír kocsmában, hol egy elegáns budapesti, cigányzenekaros pincében, hol egy nagy koncertteremben éreztük magunkat, miközben felcsendültek az ismert dallamok. Olyan volt az egész, mintha a Vivaldi-mű partitúráját Nigel Kennedy (aki a koncert elején beleivott az egyik néző sörébe, laudációt mondott a lóról, „aki” a hegedű vonójához hozzájárult) összegyűrte-tépte volna partitúrát és beledobta volna egy nagy hordóba, ahonnan hol darabokat, hol egész oldalakat húzott elő, így megbolondítva a remekművet.
A Magyar Virtuózok zenekar pedig jó úton halad, főleg, ha ilyen művészekkel kapcsolódik össze, akik nem abban hisznek, hogy csak koncerttermekbe, a megszokott keretek közé kell vinni a komolyzenét, hanem a fiatalokat úgy lehet megfogni a műfajjal, ha humort, örömöt sugároznak. Lám-lám, pop-rock-koncertre járó emberkeként én is nagyon jól szórakoztam, nem kellett sznobként viselkednem, hanem kacagtunk, parádésan mulattunk. Szemmel láthatóan a fellépők is jól érezték magukat, vicces volt a csellisták arcát nézni, ahogy rákészülnek a következő részre a vonóval, majd Nigel Kennedy meglepi őket egy improvizációval, és a poén nem maradt el.
Egy virtuóz Monti csárdással bocsájtottak minket utunkra végül, amelyet a Kis Virtuózokkal, három ifjú hegedűssel karöltve örömzenélt el nekünk a mester, ezzel is bemutatva, hogy támogatja az utánpótlást és szereti a magyar zenészeket.
Ha ilyen a komolyzene, akkor ilyet kérünk még sokat és ajánljuk a fiatalabbaknak is.
Szólj hozzá!