A csütörtöki hivatalos nyitóbuli képeit látva kissé megrémültem, tiszta Sziget-fílingem volt a tömegjelenetektől. De a kíváncsiság hamar legyőzte a pánikot, így kora este célba vettem a méltán híres szórakozóhely bejáratát. Azt már tudjuk, hogy a Szigetesek vették kezükbe az irányítást, és mivel minden kezdet nehéz, így halálos nyugalommal fogadtam a sajtós beléptetés apró zökkenőjét, ami a regisztráció és a karszalag hiánya miatt alakult ki. Igaz, hogy így az előzenekar koncertjének kezdésére nem sikerült betoppannom a színpad elé, viszont örök hála és köszönet annak a kedves és segítőkész hölgynek a bejáratnál, aki látva izgatott toporgásom, megszánt egy sima karszalaggal, amit később persze annak rendje és módja szerint lecseréltük a hivatalos sajtós változatra. :)
Letudva a hivatalos köröket, azért csak sikerült még elkapnom kedvenc gyerekzenekarom, a The Rockforce néhány számát. Immáron második alkalommal volt szerencsém tátott szájjal és nyitott füllel élvezni a produkciót, és azt kell mondanom, egyre oldottabb és kiforrottabb a csapat! Azon már meg sem lepődöm, hogy természetesen megint egy országosan népszerű banda előtt léptek fel, ráadásul egy olyan színpadon, ahol külföldi sztárok is megfordulnak az idén! Én már most javasolnám, hogy a következő célpont a novemberi Nickelback legyen, csak hogy tartsuk a nagyszínpados verziót. Amit muszáj megemlítenem, az énekes frontember Czutor Győző (igen, rokon: a belmondós Czutor Zoltán középső fia) utánozhatatlan mozgáskultúrája és arcmimikája. Leginkább Mick Jagger jut róla eszembe, de időnként talán még őt is túlszárnyalja. Igazi rocker srác! Nagyon kíváncsi leszek, hogy úgy 10 év múlva milyen zenei környezetben láthatjuk viszont az ifjoncokat, hisz az kétségtelen, hogy tehetségesek. Nem fenyegetésképpen, de innen üzenem, találkozunk még!
Hooligans… Az az igazság, hogy kissé vegyes érzelmeket táplálok a zenekar iránt. A kezdeti rosszfiús rockkorszak – ami nálam nagyon is nyerő – után volt egy-két olyan dal, ami annyira nem nyerte el a tetszésem. Ilyen például a Királylány. És mielőtt tömegesen küldenének el a rajongók egy ennél is melegebb helyre, gyorsan kijelenteném, ez egy szép lírai szám! Viszont esetemben van az a kategória, amikor egy dal – ami a vízcsapból is folyik – egy idő után elveszti élvezeti értékét. Ettől függetlenül, a koncerteken én is vígan dudorászom, de otthon már nem hallgatnám fullhangerőn üvöltetve. Viszont van az a kategória is, amit nem tudok megunni. Ide tartozik például a Legyen valami, vagy az Illúzió.
Az Ördög Tibor „Csipa” (ének), Tóth Tibor (gitár, vokál), Kiss Endre „Endy” (dobok), Késmárki Zsolt (basszusgitár) felállásban működő banda 1997-es berobbanása óta gyakorlatilag nem sokat változott/változtatott. A jól bevált tetkós, rosszfiús rocker-image, és Csipa rekedtes hangszíne a mai napig nyerő a hölgyek körében, ami valóban igazolja azt a valószínűleg brit tudósok által tesztelt állítást, mely szerint a nők kódoltan vonzódnak az efféle férfiakhoz. Természetesen, ezzel az állítással, szemmel láthatóan, a zenekar tagjai is tisztában vannak, és meg is tesznek mindent annak érdekében, hogy átvitt értelemben kielégítsék a rajongói igényeket.
Az a jó egy rockkoncerten, hogy gyakorlatilag bármit lehet, és ennek tudatában bármi megtörténhet. (Persze, csak a jó ízlés határáig.) Bőven elég, ha egy karizmatikus énekes, a frontember kiáll középre, kap egy kis aláfestő zenét, és máris tömegek csápolnak széles mosollyal az arcukon. No, esetünkben minden feltétel adott. Imádni való, ahogy Csipa a rajongókkal kommunikál! Mindig figyel arra, hogy nem csak a szerencsés és korán érkező középpáholy legyen elkényeztetve, hanem a színpad két szélénél vágyakozva ácsorgók is kapjanak egy kis törődést!
De az is igaz, hogy a két gitáros, Tibi és Zsolti is folyamatos mozgásban van a színpadon, gyakran helyet is cserélnek a számok közben. Az egyetlen hátrányos helyzetű a csapatban Endy, aki kénytelen a dobokhoz ragadva dolgozni, bár erősen látszik, hogy nem sokáig bírja egy helyben ülve, hiszen gyakran ugrik fel, majd folytatja tovább áldásos tevékenységét – akár állva is. Jó látni, amikor egy energikus banda játszik a színpadon, mert szerencsés esetben ez az energia hatással van a nézőközönségre is, felszabadítva minden rejtett szorongást, megszűntetve minden fájdalmat, regenerálva testet-lelket egyaránt.
Igazából nem is kell ezt sokat ragozni. Ami jó, az jó. Ez tényleg az volt!
Szólj hozzá!