Kamaszkén, a világ minden gondjával a vállamon találkoztam a dalaikkal először. A kliséig emlegetett felnőtté válás küszöbén, dacolva mindennel és mindenkivel – de legfőképpen önmagammal –, keresve a kiutat a meg nem értettségből. Menekültem a még ismeretlen érzelmek és a rám nehezedő – akkor mázsás súlynak tűnő – felelősség elől. Kortársaimhoz híven csak arra vágytam, hogy egyedül lehessek és kizárhassam a környezetemet. Elővettem hát a fülesemet, és a műsorlistákat görgetve megtaláltam őket. A később a SZÍV(SZ)KILL albumra felkerült Fekete és a Nehéz vagyok fogtak meg először, amiktől az az érzésem támadt, mintha rólam, nekem szólnának.
2025. január 8-án az Erkel Színház nézőterén – amikor kihunytak a fények és a színpadra léptek – immáron felnőtt fejjel suhantak át rajtam ugyan ezek az emlékek. Különös, hogy eddig talán erre a koncertre volt az elmúlt években a legnehezebb kísérőt találnom magam mellé, attól függetlenül, hogy mindkét napra pillanatok alatt elkapkodták a jegyeket. Nem értettem, miért, aztán ahogy tekintetem a szegecses cipős énekesre és a talpig feketébe öltözött zenekarára siklott, megjött a felismerés. A frontember nem rózsaszínre mázolt szívet rajzol a dallamokkal, hanem elevenen tépi ki saját mellkasából a létfontosságú vérvörös szervet és csapja ki az asztalra, azt üzenve: ez vagyok én belül, akár tetszik, akár nem. Az effajta – társadalmunkat jellemző zsáner-üldözést elvető – magatartással nem könnyű szembe nézni és még annál is nehezebb azonosulni.
A hazánk legnagyobb kőszínházában megrendezett dupla előadás egy, a megszokottól merőben más miliőbe helyezte a csapatot, mégis ez a fajta találkozás esett talán a legközelebb ahhoz a kapcsolathoz, amiben a fellépéseken túl ők és a hallgatók vannak egymással. Meggyőződésem ugyanis, hogy hiába nagy élmény több ezer ember között, a küzdőtéren kiabálni a sorokat, aki valóban akár csak egyszer is próbálkozott a mögöttes jelentéstartalmukat felépítő rétegek visszafejtésével, az a legjobban csendben, befelé fordulva tudta ezt megtenni.
A ByeAlex és a Slepp Symphonic-on felcsendülő feldolgozások ezen tapasztalást közösségi élménnyé tették.
Szerda este az 1911-ben Népopera néven alapított épület erkélyének plüssfoteljében helyet foglalva egy percre kellemetlenül éreztem magam, hiszen a bakancsom és a bőrdzsekim korántsem tűnt illendő viseletnek a teátrumban. A benyomásom azonban amilyen gyorsan jött, olyan sebesen tova is szállt, hiszen azt a művészeti fúziót, amire érkeztünk – amelyben innováció találkozik tradícióval a kultúra templomában azért, hogy értéket teremtsen – nem szabad szabályok, kötöttségek, klisék közé szorítani még mélyen belül sem.
Több hazai előadó lépett már színpadra klasszikus orkesztrális kísérettel az elmúlt években, amelyek kivétel nélkül mély benyomást tettek a befogadókra. Élő szimfonikus kísérettel hallani ugyanis a jól ismert zenéket – úgy, hogy sok közülük a számítógépes programok boszorkánykonyhájában is megfordul, mielőtt publikálásra kerül – hihetetlen impresszió! Ezúttal sem történt ez másként: a Heureka Pop Orchestra kísérte a – Márta Alex, Schnellbach Dávid, Fekete Balázs, Tóth G. Zoltán, Poór András alkotta – bandát, Werner Gábor vezényletével.
A nyitás az Ájkoszé volt, amit a Széltoló, a 2024-ben debütált A bosszú éjjelén, a Molnár Ádámmal, művésznevén Giajjennoval közös Anya, valamint a Szívem udvarában követtek. Az ötödik dal után vette magához először a szót Alex, amiért, úgy hiszem, mindannyian hálásak voltunk, lévén, nem igazán tudtuk, miként is viselkedjünk. Egy-egy dúdoláson, szöveg tátogáson vagy ütemre doboláson túl, nem mert más reakciót adni a közönség, ami a fesztiválokon, koncerteken tapasztalt tomboláshoz képest egészen szokatlan volt.
A Fonogram-díjas zenész igyekezett oldani a gátakat, azt kérve: „Viselkedjetek úgy ahogy szoktatok”. Őszintén mesélt arról, hogy hiába áll a ByeAlex alteregóval több, mint tíz éve színpadon, és alapvetően ennyi idő után már semmiféle stresszt, izgulást nem érez a fellépések előtt, most azonban volt benne egy egészséges drukk, hiszen ő sincs hozzászokva az „ülős” bulikhoz.
A következő számot az egyik kedvenceként azonosította és elmondta, az útkereső csávó figurája, aki hol megtalálja a helyes irányt, hol nem, egészen közel áll hozzá. A Rehab lemezen kiadott, Halott Pénzzel való kollaborációból született Boldog leszek refrénjét már lelkesen énekelték a jelenlévők, majd a lendület nem csökkent az 1 év, a korábban A tanár című sorozat főcímdalaként is bizonyító Széllel szemben, illetve az Ahogy öregszünk közben sem.
Az összeállítás tizenegyedik tételéről úgy nyilatkozott, hogy ez az, amit azok is szeretni szoktak, akik nem hallgatják, sőt egyenesen utálják a formációt. A számot szintén a 2020-as albumra tervezték, ám végül nem készült el. Sokáig a fiókban állt, mert nem érezte elég erősnek, nem tudott azonosulni vele, továbbá a Rehabbal együtt le akart zárni egy hosszú időszakot, maga mögött hagyva annak minden vonatkozását, így a befejezetlen számokat is. A vázlatot végül 2022-ben T. Dannyvel (Telegdy Dániellel) vették elő újra: így született meg a Volt már kicsi.
A folytatásából kiderült, a Lombok sem akármilyen keletkezési történettel rendelkezik. Az alkotói munkafolyamat katalizátora a Road Movie évekkel ezelőtt kiírt pályázata volt. A projekt keretein belül szerették volna bemutatni a legnépszerűbb hazai zenekarok és előadók segítségével azokat a tájakat, utcákat, tereket, városokat, vagy éppen régiókat, amelyek dalok ihletői voltak. A ByeAlex és a Slepp volt az egyetlen csapat, amelyik kiesett a válogatón. (Úgy tűnik, a „Hóban, télen/ Sokszor fagytam széjjel/ A cipőm talpát ette/ Miskolc tönkretette/ A békét nem leltem/ Mondjuk nem kerestem/ Itten lettem kóbor/ Kinek sáros lelke” sorokat nem ítélték alkalmasnak arra, hogy pozitívan járuljon hozzá a település imázsához). Bár a zsűrinél nem aratott osztatlan sikert, a rajongóknál annál inkább.
A setlistből nem hiányozhatott a Feküdj ide, a Rossz esték és a Bocsánat sem. A Csokkot a művész a repertoár egyetlen vidám szerzeményeként vezette fel. A Bankok előtt arról nyilatkozott, sokan azt hiszik róla, hogy zárkózott és nehezen barátkozik, holott ez nem, vagy csak részben igaz. Állítása szerint, gyorsan megtalálja a hangot egy társaságban mindenkivel, azonban sokan ezt a kezdeményező attitűdöt tévesen azonosítják és mélyebb viszonyt feltételeznek a beszélgetések mögött, mint amilyen valójában húzódik. Barátjának nagyon kevés embert tekint, közülük is a legkedvesebbek számára a zenekara tagjai, akik ugyan viszonylag későn léptek be az életébe, de annál szorosabb kötelék alakult ki közöttük.
Az anekdotázás mindazonáltal itt nem ért véget, hiszen kicsit később – titokzatosan – még két srácra utalt, akikkel az elmúlt években került közelebbi ismertségbe és akiket mára szintén a barátai közé sorol. A közösségi médiában aktív, Alex bejegyzéseit rendszeresen olvasó egyének ekkor már sejtették, hogy a BSW fiúkról lehet szó, akikkel több dalt is kiadott és közös fellépésekben sem volt hiány. A megérzés helyesnek bizonyult, Ferenczei “Gaben” Gábor és Sziklai “Meklód” Mátyás óriási ováció közepette futottak fel a pódiumra, majd adták elő a szociális reflexióval szintén nem fukarkodó Lidokaint.
Az utolsó ötösre ráfordulva érkezett a nyilvánosság előtt már ritkábban játszott, ám még mindig – akusztikus verzióban kiváltképpen – óriási hatást gyakorló Fekete, az Így hagysz el és az Emlékszem (vagy…). Először hangzott el élőben a december 20-án kiadott Baj, amely említésénél külön kiemelést érdemelnek a kórus hölgyei: Juhos Zsófia, Kollár Dea, Drummer Nina Beatrix, Kovács Anna Bíborka, Bogdán Viktória és Várhegyi Lucas Palmira.
A koncert egyetlen eleme tudott belőlem könnyeket kicsalogatni. Egy gyönyörű, régebbi nóta, amit szintén nem játszanak már sűrűn. Ebben a felállásban, sok tanult művész kísértében hallani különösen szívet melengető volt. Teljesen váratlanul csendültek fel a Kors nyitóakkordjai (itt már úgy hiszem, egyértelmű, hogy a szemem a nevetéstől lett párás), ami egy pár másodperces sokkhatás után óriási derültséget okozott.
A búcsúszámot állva énekelte végig a nagyérdemű: a kétségkívül legnépszerűbb, 37 milliós YouTube megtekintést produkáló, Hiro közreműködésével készült Hullik koronázta meg a közel két órás produkciót.
A beszámolók végén legtöbbször a fellépők nagyszerűségét, a hangzást, a látványvilágot vagy az összbenyomást szoktuk dicsérni, értékelni vagy éppen kritikával illetni, ám talán senki nem marasztal el amiatt, ha ezúttal nem így teszek. (Bár hozzáteszem, a füst, a szikrák, a színpad elején lobogó lángok kivétel nélkül emelték a műsor fényét.)
Először is, szeretném megnyugtatni a mögöttem ülő rendkívül izguló társaságot, hogy a dobok mögött helyet foglaló Fekete Balázs nem azért kapott plexiket maga köré, mert harap... A humort félretéve, nem lehet elmenni az énektudását vokalistaként időről időre megcsillogtató, szövegírásban is szárnyait bontogató basszusgitáros, Poór András mellett: a pécsi fiú karizmatikus alakja a formációnak, akire érdemes odafigyelni. Ki tudja, a Mini és a Kád után talán idén is kaphatunk újabb csemegéket.
Nem utolsó sorban pedig a magyar zenevilág alternatív kóbormacskája – mely motívum egyébként végig kísérte az estét a vizuálban – is megér még egy rövidke bekezdést és egy fotót...
Alex munkássága nem azonosítható slágerek egymásutánjaként: sokkal inkább szilánkokból összeálló, mozaikszerű tükör, szaggatottan kifújt cigarettafüst, éjszakába fojtott fájdalom, sötét aura. Valami élő, valami vad, valami, ami elől sokkal veszélyesebb elrohanni, mint megállni és szembenézni. A törékenynek érzett, ám acélos emberi lélek allegóriája, amit lehet szeretni vagy gyűlölni, de nem lehet érzelmek nélkül kikerülni.
ByeAlex, szimfonik, Erkel Színház
Szólj hozzá!