Nick Mason zenészeket választott maga mellé, és 2018-ban összehozta a kísérletezős Pink Floyd muzsikáját játszó együttest. Mint mondta, ha fellépnek, Gilmour és Waters is a Floyd gigasztár korszakának a dalait muzsikálja, és a cover-zenekarok tömkelege is ezt teszi. A Pink Floyd szellemiségét akarta bemutatni.
A zenekar további tagjai:
Guy Pratt – basszus, ének, cintányérok (session-zenész: például Pink Floyd, Michael Jackson, Madonna, The Smith, Roxy Music, Tears For Fears, Iggy Pop, Whitesnake, Tom Jones, stb.)
Gary Kemp – gitárok, ének (Spandau Ballet)
Lee Harris - gitárok, vokál (Blockheads)
Dom Beken – billentyűk, programozás, vokál
A koncertet 19:45-re hirdették meg.
19:45-kor felcsendült a One of These Days jellegzetes monoton basszusa, és színpad jobbról beviharzott Guy Pratt. Majd nyomában a zenekar. A sor végén fekete nadrágban, fehér ingben Nick Mason. Mintha ultrakonzervatív megjelenésével hangsúlyozni akarná a korát. Ami a a megjelenésén igen, a játékán fikarcnyit sem érződött. Nem sorolom fel a számokat, inkább adok egy linket, ott lesz a koncert teljes programja, meg is lehet hallgatni a dalokat. (Nem a tegnapi koncert felvételét, de a tegnapi csapat nyomja őket.) Jó oldal ez a setlist.fm!
A Floyd első hét lemezeit nem hallgattam likasra. Nem fogtak meg. Persze, ez meg az megragadt róluk a fülemben. Így a koncert programja nem volt ismeretlen számomra, csak nem volt hangról hangra ismerős. S ez azért volt jó, mert akadt egy pillanat a nyolcadik szám, az If közben, amikor teljesen kikapcsoltam. Vagy be. Nem volt még extázis, de az addig is élvezett muzsika valahogy belülről kezdett szólni. Hatni. Kommunikálni velem. Amikor már nem az van, hogy te meg a zene, hanem együtt vagytok, egyek vagytok. A hangok nem az előadóéi, nem a hangszeréi, hanem a közösek. És olyan természetesen szólnak egymás után, mint ahogy az természetes, hogy reggel felkel a Nap, este pedig lenyugszik, közben pedig ki-belélegzünk.
Nem mondom, hogy ez az együttlét a koncert végéig kitartott. Nem tartott ki. De elfogadóbb, elnézőbb lettem az olyan zenékkel, zenei részekkel kapcsolatban, amelyek nélküle egyébként idegen hagytak vagy konkrétan idegesítettek volna. Mert mondtam, a korai Floyd háromperceseivel, illetve a pszichedelikus hangnyunyurászásaival nem tudok mit kezdeni. De ez után az állapot után nagyjából tudtam.
Például feltűnt, hogy a hárompercesek alapjaiban jó kis rock és punk (!) dalok. Az utóbbi a Vegetable Man-ról jutott eszembe. Jó, jó, persze, ez túlzás meg hülyeség, de ott a koncerten teljesen így hangzottak. Hallgasd csak meg az előző mellé a Lucifer Sam-et! Piszok jó dal! Csak ne Pink Floydként hallgasd: mindjárt más lesz!
A közönség nagyon vegyes volt. Mármint korosztályilag. S azért ez kellemesen meglepett. Mert az, hogy a kortársaim ha tehették, már csak kíváncsiságból is ott voltak. Meg azért is, mert ki tudja, lesz-e még Mason-nek alkalma újra Magyarországra jönni. S nekünk a Pink Floyd a mindennapjaink része volt.
De állt mellettünk az első sorban egy pár. Szerintem húsz körül járhattak, ha egyáltalán. Szerelmesek voltak. Egymásba. Szemmel láthatón. A srác a zenébe is – több szöveget kivülről fújt! Nem a Comfortably Numb-ról vagy az Another Brick IN the Wall-ról beszélünk, hanem az Echoes-ról és az Astronomy Domine-ról! Olyan lelkesedéssel örvenedezett mindannak, amit hallott, hogy jó volt ránézni. A lány nem is mert nem örülni annak, hogy ott van a koncerten, felvette a ritmust, táncolt, ugrált a sráccal együtt. A dalok szövegét ő nem ismerte. De húsz évesen, 2022-ben ott volt a Parkban, hogy ötvenéves zenéket (egek!) hallgasson! Mellettük egy harminikszes, szemüveges srác nyomta ugyanúgy, ahogyan a páros fiú-szakasza.
A színpad és a látvány – semmi különös. Egy kis fény, egy kis vetítés, de semmi túlzás sehol sem. Bele-belenézve az együttes YouTube-on levő koncertfelvételeibe, úgy tűnik, a budapesti koncert a kis pénz-kis foci elven működött. De igazából nem is hiányzott semmi sem. Voltaképpen, ha néhány 230-as izzóval lettek volna megvilágítva, az sem zavar. Azért nem, mert bár nem vagyok látványellenes, koncertre elsősorban a zenéért megyek, a show látvány-része annyira nem érdekel. Vagyis, zene itt nagyon volt. Komolyan, csak a kilépő sörünk kortyolgatása közben, a szétszerelés alatt levő színpadra visszanézve kapcsoltam, hogy az eddigi koncertvidókba belepillantva mennyire szegényes volt a látvány, de akkor tudatosott az is, hogy mennyire nem is hiányzott több.
A zenészek neve nekem nem mondott a koncert előtt semmit. Mármint Mason-én kívül. Persze, az előéletüket nézve maximum Gary Kempé mondhatott volna bármit, ha valamikor is hallgattam volna Spandau Ballet-et. De nem tettem ilyet. Vagyis teljesen szüzen állhattam hozzájuk. Attól a nem apró ténytől eltekintve, hogy Nick Mason-nel álltak egy színpadon, s az, hogy Mason is ott állt (űlt) velük, önmagában sokatmondó. Ha az indítékaikról nem is, a zenei kvalitásukról de bizony.
Guy Pratt, a basszeros háttérzenész, aki nagyon nagy nevekkel játszot együtt: partiarc. Közvetlen, mosolygós figura. Kezdettől fogva szemmel látható volt, hogy nem csupán zenél, hanem élvezi is, amit csinál. Ő volt a legmozgékonyabb, használta is bőven a rendelkezésre álló terét. Rontania nem sikerült, csak egyszer majdnem, de észbe kapott: ha jól emlékszem, az Echos gitárnyenyere középrésze után két taktussal korábban emelte a gitárját, hogy visszaszálljon, de még időben észbe kapott. Máson (nem Mason, hanem á-val!) nem kaptam rajta.
Gary Kempnek idő kellett, hogy feloldódjék. Kezdetben mintegy háttérzenészként állt a színpadon. Aztán rájöhetett, hogy ő az egyik szólógitáros, aki akár évezheti is, amit művel. S élvezni kezdte. Lett játszótársa Prattnek a színpadi jelenlétben. A zenében mindvégig azok voltak.
Az informatikus külsejű Lee Harris szemmel láthatón nem közösségi figura. Szinte kivülállóként művelte pazar zenei csodáit, az arcán semmi nem látszott még akkor sem, amikor hangról hangra, érzelemről érzelemre nyomta Gilmour egyik szólóját. A hallgatók elcsöppentek, ő meg úgy tett, mintha csak éppen végzett volna egy szobafestéssel. Ezzel együtt egy pillantig sem keltett kívülálló-érzést.
Dom Beken elveszett a billentyűk mögött. Nem csak azért, mert nagyon sok volt belőlük, hanem azért is, mert egy cseppet sem tolta magát előtérbe. Amikor végre teret kapott egy szóló jogán, jókorát bólintottunk. S amikor Beken még egy zenei tréfát is megengedett magának (olyan jó lenne tudni, melyik számban, mert meghallgatnám az eredetit is, vajon az hogyan szól?), akkor képzeletben kezet ráztam vele, és meghajoltam.
Nick Mason pedig nem más, mint Nick Mason.
Aki örült, hogy van mögötte egy gong, mert a Floydban Roger Waters soha nem engedte, hogy koncerteken Mason szólaltassa meg. Most megtehette. :-) Lám csak, elég hetvennyolc évet várni, hogy az ember álmai beteljesedjenek! Van remény!
Szóval álltam ott az első sorban és azon tűnődtem, vajon én hallgattam eddig rosszul ezeket a Floyd-lemezeket, vagy itt, ezen a koncerten szólnak másképpen a dalok? Mert tény, ami tény: ezen az estén gyakorlatilag az egész programot piszkosul élveztem. De csakugyan és valóban!
Meg nem tudom magyarázni, de ezeket a korai dalokat ettől az együttestől szívesen hallgatom. Semmi minősítést ne keress a kijelentésemben, csak a tényt közöltem. Magam sem vonok le semmi következtetést.
P.S:. Mr. Mason, gratulálunk önnek és a zenekarának, igazán maradandó élményt adott az este. Azt hiszem, a legnagyobb dolog, hogy simán túlléptünk azon, hogy nem a Pink Floydot látjuk, halljuk. Azért tehettük ezt meg, mert amit hallottunk, ZENE volt. Bárki is játssza. De ehhez az kellett, hogy önök úgy játsszák, hogy az legyen.
***
*Sokan ezt a lemezt tartják az első progresszív rockalbumnak. Syd Barrett a lemez készítése közben hagyta el a zenekart. Vagy rúgták ki, és hívták meg David Gilmourt gitározni. Vagyis a lemez több szempontból egyfajta mérföldkő.
Nick Mason's Saucerful Of Secrets, Pink Floyd, Budapest Park
Szólj hozzá!