A viszonyom az Iron Maidennel az előző koncert beszámolójában részletesen ott van. Máig nem ismerem hangról hangra minden lemezüket, nem feltétlenül mondom meg a címét, ha egy számuk megszólal, de ahogy 2022-ben, úgy idén is az ő koncertjüket vártam a legjobban. (Bár a Pineapple Thief és az Arena a látványon kívül minden más szempontból piszok magasra tették a lécet.)
Hatalmas versenyfutást rendeztünk az idővel, így sajnos a Halestormról lemaradtunk (jönnek ők még ide, nem is olyan soká' – aszerk.). De egy italért azért sorba tudtunk állni a fő koncert előtt. Hidd el, komoly feladat! Viszont az Aréna söre még mindig nagyon pocsék.
Oké, tűzés a küzdőtérre. Megálltunk a felénél. Tudtunk volna előrébb menni, de ott már sűrűsödött a nép, mi meg már öregszünk kényelmesedünk. Azt hiszem, hiba volt. Erről majd később. De ez a hiba előreláthatatlan és kikerülhetetlen volt. Néztem körbe: az ülőhelyek rohamosan teltek, az állóhelyek is fogytak, de nem lett hering-feeling: jócskán voltunk, de nem izzadtunk egymásra. Csak magunkban izzadtunk, mert meleg volt, levegő ritkán érkezett.
A koncertre váró közönséget a kivetítőn a koncert hivatalos képe fogadta, meg egy szöveg, ami nagyjából így festett (a Koncert.hu rendszeres olvasóinak nem újdonság):
KÉRJÜK, TARTSD TISZTELETBEN A ZENEKAR KÉRÉSÉT,
ÉS NE ZAVARD A TÖBBI RAJONGÓT,
TARTSD A ZSEBEDBEN A TELEFONOD!
(Spongyát rá, hogy nincsen tárgyrag az utolsó szón, ez manapság már sajnos szinte törvényszerű. Hol van már, hogy a jelélől felismerjük a mondatban a tárgyat!)
Vagyis a Maiden nem olyan zorkó a kérdésben mint a Tool volt, de azért nem veszik jó néven, ha a kisérdemű nem a színpadot bámulja gúvadt szemmel. Koncert közben, éppen a Seventh Son of a Seventh Son kivetítésben elmerülve bukott fel a kérdés, hogy mennyivel jobb, amikor a látvány vonja el a figyelmet a muzsikáról és a színpadról, mintha az emlékgyártás teszi? De nem kardinális a kérdés, gyorsan lapoztam is. (Annyit tennénk hozzá, hogy – amint az a kérésben is benne van –, nem a zenekar követeli magának a kizárólagos figyelmet, hanem a másik ember zavarását szeretnénk minimalizáni, erről sokan tudnánk sztorikat mesélni... – aszerk. Amint itt tetten érhető, pár fotó azért nekünk is készült :) )
AMIT (nem) LÁTTUNK
Szent meggyőződéssel bizonygattam a feleségtársamnak, hogy a Groupamában sokkal nagyobb volt a színpad, s hogy nem tudom, itt hogyan produkálnak majd akkora show-t, mint ott, holott éppen ez volt az egyik kedvcsináló csalétek a számára, hogy nagyobb kedve legyen jönni. Fotóval is bizonyítani akartam az igazamat, de nem töltött be blogoldalam. Csak itthon tudtam megnézni. Hát, nem volt nagyobb... Nagyjából pont ugyanekkora volt. Csak ott jobban lenyűgöződtem. Próbálom keresni a miértet.
Egyfelől többször megírtam: engem marhára nem zavar az sem, ha a zenészek felett egész koncert alatt csak egy negyven wattos izzó világít – ha olyan a muzsika. Unásig ismételgetett példám erre a Mandrake Moon koncertje egy Garay téri pincében, ahol ténylegesen néhány sorba kötött, színes izzó volt a fénytechnika, és voltunk maximum negyvenen: mégis életem talán legjobb koncertje volt.
Ezzel együtt vannak előadók, bandák, ahol a show legalább annyira elvárt, mint a muzsika. A Maiden is ilyen. Mert milyen lenne már egy Maiden-koncert néha be-beballagó, két és fél méteres Eddie nélkül, meg minden más nélkül? (Ki tudja, még az is meglehet, hogy sokkal jobb... Ha érted, mire gondolok...)
Szóval volt ezen a turnényitó bulin minden, ami szemnek, szájnak ingere. Ahogy szokott. A vetítések annyira profik voltak, hogy néha nem tudtam eldönteni, hogy amit látok, volaképpen hány dimenziós is... Mert amikor például megjelent egy S-ként kanyargó, a csarnok teteje felé vezető út, és azon egy szellemalak elkezdte felfelé űzni Dickinsont, komolyan eltűnődtem, hogy akkor most miből is van az út, hogyan megy felfelé Dickinson vagy öt méterrel a többi zenész feje felett... Amikor egyszerre átlátszóvá vált, majd kék ködbe burkolózva lezuhant a magasból és zuhanás közben semmivé lett, megoldódni látszott a dilemmám.
S ez csak egy a sok rengetegből. Tűzijáték a csarnok teteje felől, olyan tűzoszlopok, amiket a Rammstein koncertjére képzeltem (mert sajnos nem voltam ott, éppen nyaraltunk), minden számhoz valami olyan képi világ, amely a lemezhez kötődött, amelyen a szám eredetileg megjelent...
Teljesen privát problémánk az volt, hogy hiába próbáltunk helyezkedni, azt, ami a színpadon történt, csak foltokban láttuk. Maradtak a kivetítők illetve, amikor Dickinson a színpad hátsó, megemelt részén celebrálta a színházi elemeket. Minden bizonnyal a zenészek közvetlen bámulásának a hiánya sem segítette a koncerttel való együttlélegzést.
– Ők hány évesek is? – kérdezte tőlem a feleségem a koncert közben. Eltöprengtem, fejszámolás és:
– Olyan kétszáz körül...
– Csuda jól bírják!
– Dickinson, az énekes idén hatvanhat.
– Ő az a manus, aki repülőt vezet, meg kardozik, meg sört gyárt, meg mindent csinál?
– Bizony!
– Figyeltem, eddig meg sem állt!
És tényleg nem. Ha nem lettek volna kivetítők, a kivetítőkön meg közeli felvételek az együttes tagjairól, a színpadi aktivitásukból meg nem mondtam volna, hogy a rockzene nagypapa korú dinoszauruszait nézem. Mármint a nagypapa kort nem mondtam volna meg. Olyan kirobbanó energiával nyomták, hogy messziről nézve meg nem mondható volt, hány évesek is valójában. Mintha nem fogna rajtuk az idő, vagy ha fog is, csak közelről látszik a külsejükön, de a színpadon, heavy metal zenészként észre sem venni.
AMIT HALLOTTUNK
Na, igen. Már az első számnál lett egy elakadásom. Mert vannak, ugye, a dalok, van a zenekar teljesítménye és van a technika, ahogyan a teljesítmény átjön a nagyérdeműnek. A hangtechnikával a Groupamában nem voltam elégedett. Meg is írtam, volt olyan riff, ami eltűnt a többi hang között. Nos, itt és most az első két számban egyszerűen alig hallottam Dickinson hangját. Erősen fontolgattam, hogy, oké, itt voltunk, és akkor indulhatunk is haza. (Három napig volt fent a YouTube-on egy videó, ami az egész budapesti koncertet tartalmazza, érthető módon már eltávolították. Telefonos felvétel volt, eléggé vacak hanggal. De így is kiderült, hogy jól hallottam az első számokban, hogy nem hallottam Dickinsont. Kicsit helyre tette a pszichémet) Érdekes, abban nem érzem annyira gyalázatosnak a dolgot. Viszont különbséget érzek az első és a később megszólaló dalok között. A koncerten állva azon tűnődtem, hogy a technikusok léptek-e valamit, vagy csak hozzászoktam ahhoz, amit hallok, és a fülem már képes alkalmazkodni, és tudja, mit kell hallania... (Nem mondom, hogy nincsen baj a hallásommal: a nagyon magas hangok eltűnnek. A tücsökciripelést csak közelről hallom. De az utóbbi három koncerten, amin ott voltunk – The Pineapple Thief, Arena, Presser, Karácsony és a Csík –, nem volt bajom sem az egyes hangokkal, sem az összhatással. Itt, az Iron Maiden-en meg de. Valahogy túl sok volt a magas hang.
AMI SZÓLT
Mint említettem, nem vagyok Maiden-fan. Csak szeretem pár lemezüket és jó pár dalukat. Kedvelem azt a két lemezt is, amit senki más, még a zenekar sem, amiken nem Dickinson énekelt. De egyáltalán nem ismerem kívülről az összes albumot. Hallottam ugyan mindet, de a legtöbbet csak egyszer-kétszer. A régebbi lemezeket nem is igazán kedvelem.
– Ezt ismered? – fordult többször hozzám a feleségem, én meg rendre nemet intettem a fejemmel. Aztán volt, amikor nem. Olyan kis eltévedt idegennek éreztem magamat.
Tegnap véletlenül szembe jött velem egy nálam gyorsabb, frissebb koncertkritika, amiben ott volt a megfejtés: ha már ötven éves jubileumi turné, hát elővettek évtizedek óta nem játszott dalokat, ritkaságokat is. És ezzel akasztották a Mohabácsi-hóhért. Mert én vagyok az, aki például egy Republic-koncerten marhára unja a Kismadarat, az Itt lennél velemet, a Szeretni valakit, meg a Bálnát. Én vagyok az, aki ha a megboldogult Omegára ment, a hideg borsózott már a hátán a Gyöngyhajó lánytól. Ha meg LGT-re, akkor ezer tippje lett volna a setlist más összeállítására, és olyan dalokat, amiket a Retró és a Rock rádió versengve játszanak pépesre (pl. Jóbarátok vagyunk, A Kicsi, a Nagy, az Arthur és az Indián, Nem adom fel) biztos, hogy kihagynék.
No, de a közönség (az Iron Maidenen, jelen esetben én) meg a "híres" dalokat akarja hallani, nem a másod-harmadvonal-belieket. S az egy dolog, hogy a számomra megunhatatlan Maiden kompozíció, a When the Wild Wind Blows most sem volt, ahogy a Groupamában sem, viszont több dal volt az első lemezekről. Amiket, ahogyan írtam, annyira nem kedvelek.
A KONCERTEN ELANGZOTT DALOK LISTÁJA
Nagyon nagy gáz, de csak a nyolcadik számnál, a 2 Minutes To Midnight-nál kapott el valamelyest a muzsika. Addig csak csodáltam, amit láttam, és hallottam – de belülről, úgy igazán, nem érintett meg mindez. Az igazi megérintés majd a Seventh Son-nál történik majd meg, hogy aztán az azt követő Trooper után ismét érintésmentessé váljak, egészen a Fear of the Dark-ig.
ÉS AHOGYAN MEGSZÓLALTATTÁK ŐKET
NA, az viszont pazar volt. Kezdjük Bruce Dickinsonnal. Ahogy mondtam, a pasas idén hatvanhat éves. Papíron. Az, hogy fizikailag mit bírt, önmagában elképesztő (másnap meg még egyszer ugyanezt, hiszen dupla koncertet adott a Maiden Budapesten), de ha nem is elhanyagolható, mégis csak látványelem. A fő, hogy a hangja... Amivel fikarcnyi probléma sem volt, mintha ma kezdené a szórakoztatóipart. Elképesztő a csávó!
Újszülött bloggernek minden zene új, avagy jobb későn mint soha: most tűnt fel, hogy Steve Harris-nek, a főnök basszerosnak legalább négy keze van, ha a hangszeréhez ér. Minden más esetben sima földi ember, egy db jobb és egy db bal kézzel
A Maiden eddigi dobosa, Nicko McBrain 2024 december 7-én jelentette be, hogy egészségügyi okokból negyvenkét év után felhagy az aktív turnézással Az új dobos, Simon Dawsont sokáig session zenész volt, és immár 12 éve Harris társa a British Lion ritmusszekciójában (Harris zenekara, gyöngédebb muzsika mint a Maiden, de rock az is). Dawson úgy ült a Maiden dobjai mögött, mintha mindig is az lett volna a helye, hiba nem volt a játékában, sőt! Megható momentum, hogy a kivetítőkön többször megjelent a közönség soraiban kifeszített transzparens, rajta a Maiden betűivel: WELCOME SIMON (szív, szív, szív). Dave Murray, Adrian Smith és Janick Gers hozta, amit hozniuk kellett. Tudom, ez így felettébb plasztikus. De mert a Maiden-ről van szó, úgy gondolom, több mint beszédes.
AHOGY REAGÁLT A NAGYÉRDEMŰ
Mit mondjak. A legelképesztőbb számomra egy huszoninneni lány volt, aki komoly arccal megállt előttünk, a haja szőke volt, olyan kis tüsi borzsas, mint Kim Wilde-nak a nyolcvanas években, tiszta feketébe öltözött, de a haja azt sugallta, csak erre az alkalomra. Komoly arccal nézett maga elé, nem a színpadra és maga elé mormogva SZAVALTA az Aces High bevezető szavait Dickinsonnal. Piszkosul amibivalens volt a kora és a kinézete a szöveg efféle mély ismeretével, de egyben megható is volt. A küzdőtéren álltunk, úgy középtájon, a keverő pult mögött, színpad balra. Ott is bőven és bőszen volt élet. Ez szinte természetes. De hogy a tőlünk még balra, az ülőhelyeken is csoportokban álltak, táncoltak, énekeltek az emberek, az annyira nem magától értetődő. Ugyebár.
.jpg)
KONKLÚZIÓ
Igazságtalan az ítéletem, mert mindaz, ami érvem, arról kicsit sem az együttes tehet. Illetve a setlist-et illetőn, na, arról igen, de semmi másról. De egy szó mint rengeteg, a három évvel ezelőtti koncert nagyon mély nyomokat hagyott bennem, ez a mostani tetszett, de nekem nem ért fel azzal. Mondom, minden bizonnyal erről a szubjektív problémáim tehetnek, nem az Iron Maiden. Mert minden érv mellettük szól. Csak a három évvel ezelőtti koncerten fajsúlyosabb érveik voltak. Valahogy..., De ez semmiképpen nem tart vissza attól, hogy ha még jönnek csöpp honunkba és életben leszek, akkor ott akarok lenni!
Köszönjük a felszólítás ellenére – bocsi! – elkészített fotókat MartAssistnak és Marton Károlynak!
Iron Maiden, Budapest
Szólj hozzá!