Úgy történt, hogy 4 vagy 5 éve így ősz táján az A38 koncertje után a hajón nem volt valami nagy hangulat, így hát távozóra vettem, de aztán egyszer csak, hallga! – valami zeneféle ütötte meg a fülemet. Elindultam a zaj irányába, és valahol az új egyetemi épületek meg az akkor még létező első Zöld Pardon között egy körbekerített sátorfélére bukkantam, és határozottan arrafelé kezdtem lépkedni (később mondta valaki, hogy kellett volna belépőt is fizetni, de hát senki nem kérte...). Mint kiderült, a Schönherz Kupa valamelyik rendezvényébe botlottam, és még egy fellépő van hátra, valami miskolci gyerekek, de jól nyomják.
Mivel magamnak is vannak miskolci kötődéseim (ott tanultam például), maradtam, és nem bántam meg. Öt vagy hat (tippem szerint) 18–20 éves siheder vette birtokba a színpadot, akusztikus gitár, villanygitár, basszus, dob, hegedű – és valami punkosított, kifacsart népzenefélét nyomtak humoros szövegekkel és iszonyatos lendülettel. Megjegyeztem a nevüket, és azóta is látogatom a koncertjeiket, ha tehetem.
(Ami a nevet illeti, mázlijuk van, hogy a név eleje a Bohemian, ami így lehet bohém és lehet cseh, mert mindenképp nagybetűvel kell írni. Annak idején, jó 17–18 éve talán a Multimédia koncertszervező cég égette magát nagyon azzal, hogy Björk koncertjének magyar sajtóanyagában azt írták: a szülei cseh hippik voltak, holott a csajon azért elsőre látszik, hogy kb. ötvenedíziglen visszamenően izlandi, akinek nem túl távoli ősei még nyersen ették a véres bálnaszívet. Persze kiderült a hiba oka is: az angolban az állt, hogy „her parents were bohemian hippies”. Ami így, kisbetűvel egyértelműen bohém, nagybetűvel lenne cseh. Na, ennyit a névről meg a szerencséről.)
Na de itt még nem tartunk, ugyanis volt előzenekar is, a Folk Error, akik nevükhöz méltóan valóban folkos anyagot adtak elő, részben magyar és más népek zenéiből, részben saját kútfőből összeállítva a zenéket, nagyon tehetséges hegedűssel és jó hangú énekesnővel. És a végén egy meglepetéssel, a France Gall által sikerre vitt 1965-ös Poupée de cire, poupée de son (Viaszbaba, rongybaba) hazánkban Toldy Mária előadásában Viaszbaba címen ismertté tett darabját adták elő ezen utóbbi változat szövegével, saját felfogásukban. Bár eddig nem ismertem őket, de ezek után azt hiszem, nem ez volt az utolsó alkalom, hogy elmegyek megnézni őket.
Azt sosem értettem, miért kell a két koncert között húzni az időt, de most is eltelt vagy háromnegyed óra, mire a fő fellépő színpadra került, a kezdés kiírt időpontjában a zenekar egy része még az Akvárium lépcsőin sörözött békésen. Ez a közönség szívatása, nagyon nem pozitív.
A Bohemian Betyárs június közepén az A38-on tartott 5. születésnapi koncertje jól sikerült, azzal együtt, hogy mindenki sík részeg volt a végén a színpadon, ami nem biztos, hogy jót tett a produkciónak, bár a színpadon láthatóan mindenki kiválóan érezte magát. Az egyetlen gondom az volt az egésszel, hogy nekem túl punkos volt a koncert az addig megszokotthoz képest (előtte tavaly szeptemberben láttam őket a Kobuciban).
Nos, ezúttal sem volt ez másként, szóval úgy tűnik, ez már koncepció (mármint a punkos irányba való eltolódás, mert ezúttal nem volt mindenki részeg).
Lelkük rajta, ha így gondolják, nekem például nem igazán tetszik. Pedig szeretem a punkzenét, de punkzenekarból, még ezt a franciás sanzonpunkot játszóból is van kismillió, az olyan dalok, mint a Hegedű, bor, pálinka vagy a Lazítós (meg nagyjából a teljes első CD anyaga) viszont egészen egyediek. Kár lenne beállni a sorba és elszíntelenedni. Szerintem.
Persze a fent említett folk-punk dalok is elhangzottak a koncerten, ahogy a szokásos népi táncot is előadta a basszusgitáros Fehér Gábor, 18 centis tarajjal (ez az infó elhangzott a koncerten, nem a szemmértékem jó ennyire), ami egészen abszurdnak hatott így együtt, amikor először láttam (mára már megszoktam). Egyértelmű, hogy most is beszállt ebbe Palágyi Máté hegedűs-énekes is, aki láthatóan nem volt már szomjas (csak a színpadon lecsúszott addigra egy üveg bor meg némi pálinka, és erősen hajlok arra, hogy előtte sem Ferenc József víz-kúrát tartott a büfében), ami a mozgáskoordinációnak nem tesz igazán jót. Ahogy később kiderült, a beszédnek sem, talán nem kéne részegen megszólalni, mert aztán csak hülyeségeket beszél az ember, úgy látszik, ez a P betűs előadók sajátossága (Paksi Endre, Pataky Attila, Palágyi Máté, bár ő azért még messze nem volt olyan ciki, mint nagy nevű elődei országos közröhejt kiváltó ihletett állapotukban).
A koncert végén tombola is volt, melynek keretében olyan értékes nyeremények lettek kisorsolva, mint 30 deka szalonna (nem vicc!), egy 8 decis befőttes üvegbe zárt szerencsétlen aranyhal és hasonló elmésségek. A főnyeremény egy 10 ezer forintos vásárlási utalvány, amit a zenekar cuccait árusító (szép magyar szóval merchandising) pultnál lehetett beváltani.
A koncerten elhangzott még, hogy van egy jó meg egy rossz hírük, a jó az, hogy mégsem költöznek Berlinbe, a rossz az, hogy a dobosuk ezen a koncerten játszott velük utoljára, szóval huszonéves dobosoknak nyitott a pálya betyáréknál.
Ja igen, volt még Goulash Exotica is, a telt házas koncert után ezen öten voltunk bent, amikor benéztem. A DJ, két pultos, egy biztonsági őr meg én. Mivel nekem nem volt kötelező, hamarosan négyen maradtak. Pedig a zene nem volt rossz egyébként.
Az pedig legyen a végén megszokott dohogás, hogy nem tudom, ki volt az az észlény, aki kitalálta, hogy a rövid, ámde széles terem oldalán legyen az egyetlen bejárat. Ami azért jó, mert népesebb koncert esetén a terem közepétől a kijárat felé állók sok mindent élvezhetnek, csak a koncertet nem, ugyanis kb. 5 másodpercenként húz el valaki kifelé telefonálni vagy sörért, illetve befelé vissza a haverokhoz. A zenéhez pedig nem árt, ha az ember kissé rá tud hangolódni, nos ezek ezt lehetetlenné teszik.
Egyszer tervezhetne olyasvalaki is koncerttermet, aki járt is már ilyenben életében koncerten is, nemcsak amikor macskakiállítást rendeztek ott 10 résztvevővel. Persze ez több szakmára is igaz kis hazánkban, mármint hogy nem a havert kellene odaengedni, hanem a hozzáértőt. Ez ezúttal sem sikerült.
Amúgy a macskákkal semmi bajom.
Fotó: rockbook.hu
Szólj hozzá!