Született budapestiek vagy régóta Budapesten élők még emlékeznek rá, hogy volt egyszer egy Wigwam nevű szórakozóhely, valahol távol, a messzi Kelenföldön is túl. Stílszerűen az Isten háta mögött, de azért még bőven a főváros közigazgatási határán belül. A hely megvan, csak most éppen a bántóan fantáziátlan Club 202 nevet viseli. Ettől függetlenül kellemes atmoszférájú, és ezen a napon még úgy sem túlzsúfolt, hogy két népszerű és nem mellesleg kiváló zenekar koncertje van soron. Az egyik mély tónusú hangokkal és a világegyetem ismeretlen tájai felé történő elszállással, a másik brutális riffekkel és izgalmas dalszövegekkel dolgozik.Tökéletes párosítás.
A Képzelt Város harmadik nagylemezével, az Anatolijjal tulajdonképpen berobbant a köztudatba, bár sötét és komor kísérleti rockzenéjével még mindig csak egy bizonyos réteget szólít meg. Mindenesetre úgy tűnik, a szovjet házaspárnak az összeesküvés-elmélet szerint halállal végződő és emiatt a Nagy Testvér által eltitkolt űrutazását elképzelni és megzenésíteni telitalálat volt. Az előzenekari státuszból adódóan szűkre szabott idő szinte csak arra elég, hogy a fent említett koncept-albumot eljátssza a zenekar. Finomkodás nincs, a srácok keményen csapnak a húrokba rögtön az elején. A három gitár uralja a hangzást, amelyet a szintetizátorok mellett a cselló hangja old néha. Azé a csellóé, ami a zenekar egyik védjegye.
A korábbi lemezekhez képest túlságosan éles zenei váltást nem hajtott végre a Képzelt Város, bár több lett a gitár és kevesebb a szinti, na meg azért mégiscsak énekest cserélt a zenekar. Oláh Gergely helyett Kovács Ákos érkezett erre a posztra a Marionette ID-ből, nem teljesen idegenként, mert régi zenekarában egyik jelenlegi zenésztársa, Győrffy Máté gitáros is megfordult egykor. Bár a Képzelt Város még mindig fiatal zenekarnak mondható, az alapító tagok közül mára csak Miskolczi Márton (gitár) maradt, az említtek mellett a többiek, tehát Barta Gyöngyi (cselló), Kocsis Szilveszter (basszus) és Gál Dániel (dob) is később kerültek a bandába. Ahogy mondani szokás, mindez egyáltalán nem érződik a produkción.
Amit az Isten Háta Mögött hangversenye követ, dupla annyi játékidővel, na meg egy bivalyerős, majdnem az összes albumba belenyúló setlisttel. A zenekarnak mostanában minden egyes fellépését meg kell becsülni, mert hiába az elismertség és népszerűség, az utóbbi pár évben erősen visszavett a tempóból. De azért nem állt le teljesen, ezt bizonyítja a tavaly év végén megjelent, Hazugságok harminc körül című kislemez is, amelynek most minden száma a program része. A gerincet azonban a már-már kultikus Kényelmetlen lemez dalai alkotják, olyan kiváló nóták, mint az Eszem éjjel és baglyot, a Jósolni bélből, a Tipikus árvajelleg vagy a Megbántani egy szabót.
Ha érvelnem kell a zenekar mellett, azt mondom, hogy már önmagában az ilyen számcímek miatt is érdemes hallgatni Pálinkás Tamást (ének, gitár), Egyedi Pétert (basszus), Sándor Dánielt (gitár, szintetizátor) és Hortobágyi Lászlót (dob). A régebbi kis- és nagylemezekkel a trú metálosokat, az említett Kényelmetlennel pedig már egy sokkal heterogénebb közönséget állított maga mellé az IHM. A 2010-es Ű album (megint a címadás, ugye) és a legutóbbi kislemez viszont már sokkal inkább megosztó, mintsem egyértelmű siker, de ez nyilván így van jól. Az Ű-ről amúgy alig hangzik el valami (a személyes kedvenc Áttelelés azért szerencsére igen), de a lényeg, hogy az életmű szinte minden korszakából kapunk legalább egy kis ízelítőt, vagy éppen nagyobb adagot.
És persze a dühös és kérlelhetetlen keménység mellett érzékenységet, humort és iróniát. Mások is megállapították már, hogy az Isten Háta Mögött karakteres, ráadásul szokatlan módon magyar nyelvű dalszövegei nélkül nem lenne az, ami, és talán nem emelkedne ki az angolul próbálkozó és egymástól nehezen megkülönböztethető hazai rock- és metálzenekarok tömegéből. Szokás emlegetni zenei felmenőként külföldről a Toolt, hazai pályáról a Vágtázó Halottkémeket, a szövegekkel kapcsolatban meg gyakran elhangzik, hogy Lovasi metaforikus világával állnak rokonságban. Ugyanakkor azt is mondják, hogy mindezek ellenére Palikáék valami teljesen újat és eredetit alkottak.
Viszont mostanában ott van a frontember másik projektje, a metálos közeg számára testidegen elekropopban utazó Tej, na meg Egyedi Peti rock-triója, az Óriás. Nyilván ezekre az elfoglaltságokra is kell némi időt és energiát szánniuk a tagoknak, és emiatt is értékelődnek fel a rajongó, a szimpatizáns és az érdeklődő nagyérdemű számára a ritkaságszámba menő IHM-koncertek. Ugyanakkor éppen ezért furcsa, hogy éjfél körül, amikor a színpadon még javában tart az elborulás, láthatóan kezd megcsappanni a közönség. Bár magyarázatot lehet találni erre is: a helyszín mégiscsak egy Isten háta mögötti hely, és biztos vannak, akik időben szeretnének hazaérni. Ez viszont már legyen az ő bajuk.
Szólj hozzá!