Egy koncert fiziológiája: Deep Purple az Arénában

Jó sok vércseppünk szétzuhanhatott a koncert alatt... Hipochonderként riadtan olvastam a kísérletről, mely szerint a stuttgarti egyetem két ifjú kutatója friss vért cseppentett fekete alapra, majd benyomta a CD-jelátszót, és videóra vette a vércseppek viselkedését. Az elsőként megszólaló könnyed zongoradarabot igazán élvezték a cseppek, a békés zene hanghullámaira szinte azonnal besűrűsödtek. Ám jött a heavy metal - dobdübörgés, gitárnyúzás – amire szó szerint szétesés volt a reakciójuk…

Még szerencse, hogy a Deep Purple (hard)rockandrollja azért lájtosabb műfaj, mint amit a vércseppek hallgattak, hangerőben ugyan afelé hajaz. Csakhogy itt az történt - és ezt össznépileg és összérzetileg mondhatom -, hogy sokkal inkább felpezsdült a vérünk, mint ,,magába zuhant” – no, ezt magyarázza meg a tudomány!

Tulajdonképpen lehet, az mentett meg, hogy időnként kicsit lazulhattak a vércseppjeink, hiszen volt kis zongorafuvallott ungarische romantika Liszt Szerelmi álmok, Brahms magyar-táncok-impróval, ami alig hathatott giccsesnek, viszont ebben a ,szövegkörnyezetben abszolút helyén lévő, kedves gesztus volt.

De hát a lényeg mégsem ez, hanem a rock and roll, s vessenek meg a profi rajongók a maradiság miatt, de azért speckó az én véremet – meg láttam, sokakét -.mégis csak az alapmű, a Smoke on the water hozta lázba. Emblematikus nótája ez az együttesnek, s talán nem véletlenül…

A koncert amolyan függöny(lepedő)legördüléssel indult, ami szimbolikusan jelezhette volna valami nagy show kezdetét, ez azonban nem jött, csak egyszerű, szokványos koncertfényjáték, semmi izgi (legalábbis így vélhette, aki utoljára a The Wall-t látta ,,nagykoncerten”). De nem is a show-t vártuk most, hanem az önmagában is megálló zenét. És ezt bőven meg is kaptuk.

Valószínűleg minden beszámolóban megjelenik az a mozzanat, amit talán nem is lehet kihagyni: a show már csak azért is elmaradt, mert nem igazán mai srácok ugrándoztak a színpadon. A látvány tehát lassabb tempóra épült, a hangzás viszont pörpüléknél nem korral jár.

A majd’ 50 éves zenekar énekese, Ian Gillan, ha már nem is (Jézus Krisztus) szupersztárosan énekelt ki minden magasat, de keményen odatette magát. És a többiek is. S ami még nagy élmény volt: látszott, hogy ők maguk is élvezték a kétórás zenélést, megállás nélkül pörögtek egymás után a számok. Egy kolléga jegyezte meg már a koncert legelején, hogy szereti, ha nem a munkát látja egy zenekar tagjain, hanem az örömet. Miután őt másfelé hívta az élet a fotózásra lehetőséget nyújtó 3 szám után, hagy üzenjem innen: ez kitartott a koncert végéig…

Akadnak fotóim, melyek tényleg ,,vén trottyosoknak” ábrázolják a legendás muzsikusokat, de ezeket nem szeretem, sokat ki is töröltem közülük… (Azért az segített volna, ha az énekes nem melegítőgatyót visel).

Szép pillanatok voltak az emlékezők – kivetítve a tavalyelőtt elhunyt egykori orgonista, Jon Lord és a több mint két évtizede az együttestől megvált gitáros, Ritchie Blackmore portréja. Itt volt viszont az alapítók közül Ian Gillan énekes, Roger Glover basszista és Ian Paice dobos, kiegészülve az 1994-ben csatlakozott Steve Morse gitárossal s a 2002-ben társult Don Airey billentyűssel.

Fotók itt!