Ha KFT, akkor 1981, Táncdalfesztivál és Bábu vagy, döbbent hallgatás, sziszegés, beszívott ajkak, egek, mi lesz ebből? Semmi sem lett. Illetve lett egy zenekar, amelyet lehetett komolyan is venni („...és a Kun Béla téri fák...”), de lehetett fergetegeseket is röhögni rajta. A KFT mindennapi, bármelyikünk által átélt semmiségekről dalolt: az elgázolt macskáról, a teáról, a kikúrálhatatlan betegségről, a liftben ragadásról, és egyéb ilyen, semmitmondó csacskaságokról. A hangnemet alapvetőn meghatározta Laár András szatirikus, groteszk látásmódja, amely később a L'art pour L'art társulat előadásainak is kiindulási alapja volt.
A KFT zenéje egyedi is – meg főleg nem is. Soha nem a hangszeres megoldásaikért, a virtuozitásukért kedveltük őket. De kedveltük őket.
Az első lemezükön a reggae beütésű új hullámos muzsika dominált. A második lemezen (Üzenet a liftből/ A fodrász), a zeneileg talán legizgalmasabb anyaguk, de már itt elszakadtak az első lemez zenei vonulatától, hogy aztán a harmadik és negyedik (Bál az Operaházban, Siker, pénz, nők, csillogás) lemezükön kialakuljon valamiféle véglegesnek mondható KFT-sound, amelyben voltak ugyan figyelemreméltó zenei megoldások, de alapvetőn dallamos popzenét játszottak. Amit továbbra is jobbára a szatíra, a groteszk határozott meg. Jobbára, ez hangsúlyos. A zenekar majd' minden lemeze tartalmaz néhány jobb és rosszabb értelemben vett slágert. Ám ezekből annyit, hogy egy teljes KFT best of összeállításnak minimum kétlemezesnek kell lennie.
Igaz, az idő múlásával a lemezek megjelenése lényegesen szórványossá vált. 1990 és 2000 között nem jelentettek meg friss zenei anyagot, és 2008 óta sem. Véleményem szerint ezek az albumok már meglehetősen laposra is sikeredtek, és a Laár által képviselt röhögős, csúfondáros szemlélet is megkopott kissé, megszokottá, uram bocsá', kínban születetté, unalmassá vált.
Feleségemmel úgy mentünk el a Csobánka térre, hogy közel van, ha nem is elementáris, de némi érdeklődés van bennünk, időnk van, ingyen van, lássuk hát! Vagyis semmiféle elvárásunk nem volt. Én az együttes utóbbi lemezei miatt meglehetősen szkeptikussá váltam. S miközben úgy nagyjából minden zenekarnál elvárás lenne, hogy alkotó munkát folytasson, de csupán önmaga szobraként fürödjön önmaga egykori fényében, valahogy mégis abban reménykedtem, hogy ott folytatom a KFT-vel, ahol úgy nagyjából 1990-ben elszakadtunk egymástól, a már alig hallgatott A nagy alakítás című lemeznél. Vagyis, hogy a koncerten nem kell az új számokat végigunatkozni.
A Csobánka téren többször voltunk már koncerten. Azt hiszem, két éve volt itt a Révész-Závodi féle Piramis évek. A Spar előtti rét dugig tele volt, majdnem az aluljáróig ért a tömeg. Tegnap este erről szó sem volt, úgy a rét fele telt meg az érdeklődőkkel. Nem elvárás, ténymegállapítás.
A koncert pontosan, az Elmúltak az ünnepek-kel kezdődött. Jó jelnek könyveltem el, a dal az első lemezről való... Nem árulok zsákbamacskát a setlistet illetőn: a legfrissebb dal a Laár András helyén Mohai Tamással kiadott Éljen a szerelem! című album címadó nótája volt. Ami egyfelől de jó, hogy így volt, másfelől azért arra utal, hogy a KFT saját emlékzenekaraként játszott aznap este. Ráadásul arról is árulkodott, hogy reálisan mérték fel az új (na, jó, a legújabb dalaik közkedveletlenségét. Majdnem azt írtam, minőségét.)
Volt itt minden az első lemezekről, Bábu vagy, Tea, Macska az úton, Jójszakát, Üzenet a liftből, Bál az Operaházban, Afrika, Volvo, Péntek, Siker, pénz, csillogás, Elizabet, Balatoni nyár, Fantasztikus lány, Az édes élet véget ér, Kovács Pál, Az idegen lény. (Azt hiszem, össze is szedtem a koncert anyagát, ha nem is az eljátszás sorrendjében.)
A KFT zenekar változott: öregedtek. Főleg Laár András és II. Lengyelfy Miklós. Bornai csak őszült. A legsztenderdebb dizájnnal Márton András bír. Ami nagyon hamar kiderült: Laár már nem tudja úgy kiengedni azt a kellemes, muris kappanhangját, ahogy emlékeztem rá. Hiába, no...
Bornai:
"Tegye fel a kezét, aki már élt 1981-ben! [Fény a nézőtérre] Jó, a döntő többség... Most tegye fel a kezét, aki még nem élt 1981-ben. Ööööö... Legalább ugyanannyian. Ez szép. Na, akkor már csak egy maradt: tegye fel a kezét, aki már nem élt 1981-ben! Ééééés vannak néhányan. Ebből csak egy következtetés vonható le: az emberek három csoportba sorolhatók."
Másfelől a KFT nem változott. Olyannyira nem, hogy még az összekötő szövegeik is hasonlók voltak, mint amikor utoljára KFT-koncerten jártam. Ennek ellenére ismét és újra jókat röhögtem nosztalgiázás közben az elmondott verseken, lelkesem énekeltem, amit csak tudtam, ez pedig a döntő többség volt, és ujjongtam ha várt dal érkezett, ugráltam a Volvo kezdő riffjénél, és így tovább. (Az már az én egyéni problémám, hogy a természetesen legnagyobb tombolást kiváltó Afrikát soha nem szerettem, a Balatoni nyárt meg annyira szétjátszották a rádióadók, hogy herótom van tőle.) Egyszerűen nagyon élveztem az egészet, ahogy volt, a régi poénokkal, Laár megkopott hangjával, a Bábu vagy ki tudja, mióta ugyanúgy, de jól kitalált mozgásával, és még azon is kaptam magam, eleddig nem volt jellemző, hogy belefeledkeztem Laár egyik gitárszólójába. Lehet, hogy én jobban, mint ő. S hogy élvezem II. Lengyelfy basszusjátékát. Úgy önmagában is, lecsupaszítva róla a többieket. Ilyen KFT-n eddig nem történt velem.
Vagyis csuda jól szórakoztam. Függetlenül attól, hogy nem tudom elkülöníteni: a jelenlegi zenei teljesítmény vagy a nosztalgia miatt. De kérdezem én: voltaképpen érdekes ez? Ha egyszer jól éreztük magunkat...
Várva a tömeg oszlását még megittunk egy sört, és közben kimaradt szívcsücsök KFT dalokat hallgattunk. Társamnak a Gázgyár, nekem az Ötvenévesen Honoluluban és a Száll egy pofon a szélben hiányzott, de szívesen vettem volna a Ha elérem, hogy kövér leszek-et és az Alkalmatlan vagyok a szerelemre című mosolykiváltót.
A kérdés az, hogy ha lenne még mostanság (jó, ma van Újpesten, de azért ez még túl korai) KFT-koncert, mennék-e?
Mennék.
KFT, koncertbeszámoló, Óbuda
Szólj hozzá!