Mert, ahogy a dalban is meg vagyon írva, „jegyezd meg jól, míg a Föld kerek,
mindig lesznek rockerek”! Igaz, a szegecses bőrszerkó és a hosszú haj már nem divat, és a hangzásvilág is sokat változott, de a gitár és a dob örök darab! Már az előzenekarként beharangozott brit Everything Everything koncert is jónak ígérkezett, és nem kellett csalódnunk. Az indie-vonalat képviselő bandának eddig mindössze egyetlen darab stúdióalbuma jelent meg, de nem kell sokat várni a másodikra, hiszen a hírek szerint az Arc névre keresztelt korong január közepén már a boltok polcain is megtalálható lesz. A röpke egyórás koncerten ízelítőt kaphattunk az új album dalaiból is, ami első hallásra kimondottan tetszetős. Úgy hiszem, ez a csapat is megérne egy önálló estet.
A bemelegítő egy órácskát még állva néztük, csak a két produkció közti szünet végén foglaltuk el ülőhelyünket, így volt alkalmam létszám, nemzetiség és korcsoport szerinti nem reprezentatív felmérést végezni. A nemek harcát ezúttal döntetlennek ítélem, és a korosztály is igen vegyes volt. A határon belülről és azon túlról érkezőket tekintve hajlanék egy 60-40 százalékos arányra, ahol ezúttal valószínűleg nem a magyarok a nyertesek, de igazából egyetlen dolog volt a fontos, mégpedig az, hogy az Arénában rég nem látott tömeg fogadta a fellépőket! Ahogy körbenéztem a szünetben, konkrétan olyan érzésem támadt, mintha a Sziget nagyszínpada előtt várakoznék a kilencórás kezdésre. Öröm volt látni, hogy egy ilyen zenekarért képesek az emberek a nehezen összegyűjtött pénzüket is feláldozni! Íme, a bizonyíték arra, hogy a magyar közönség vevő az igényes szórakozásra, még válság idején is! Ezúton üzenném a turnéra induló híres, vagy kevésbé híres fellépőknek, ha egy igazán odaadó és hálás közönségre vágynak, állítsák be a GPS koordinátákat, és irány Budapest!
Úgy éreztem, a Muse tagjai is tisztelegnek a szép számban egybegyűlt rajongótábor előtt azzal, hogy nem váratták meg a nagyérdeműt. Mondhatni percre pontosan robbantak be a színpadra, és én már a kezdőakkordok hallatán (The 2nd Law: Unsustainable) transzba estem. A második darabtól (Supermacy) kezdve pedig számomra a külvilág megszűnt létezni. Olyannyira magával ragadott a látvány, a hangzás és az Arénában uralkodó felfokozott hangulat, hogy időnként még fényképezni is elfelejtettem. A 3+1 fős legénység igazából nem művelt semmi extra dolgot a színpadon, még az öltözékük is szolidnak volt nevezhető, és nem ugráltak félmeztelen táncoslányok a háttérben, mégis lebilincselő produkciót kaptunk.
Matthew Bellamy (ének, gitár, zongora) olyan magabiztossággal tépi a húrokat, hogy az ember lánya időnként úgy érzi, egy jól összerakott robot néz vele farkasszemet a színpadról. Mintha a szívem tépnék ki a helyéről, egyszerűen belehaltam minden dalba! S akkor a zongorabetéteknél előadott játékáról nem is beszélek… Christopher Wolstenholme (basszusgitár, vokál) a maga laza, kicsit bólogatós módján, tökéletes hátteret szolgáltat a frontembernek, aki ezt kihasználva, legtöbbször a rajongókhoz igen közel merészkedve fakasztotta dalra a gitárját. Dominic Howard (dob) volt az egyetlen, akinek a fellépőruhája némi meghökkenést váltott ki belőlem, de a gyönyörű, testhez simuló piros darabból úgysem sokat láttam az óriási dobszerkó takarásában, így nem okozott komolyabb károsodást a lelkemben.
S ha már annak idején a Keane kapcsán megjegyeztem, hogy Tom Chaplin cédé minőségben énekelte végig az estét, akkor ugyanezt elmondhatom Matthew esetében is, aki egyébként kicsit több mint 3 oktávot képes ugrani, ha énekről van szó! Tekintettel arra, hogy az ő helyzete hol gitárral, hol zongorával nehezített, azt hiszem, érthető, hogy miért is tartják a világ egyik legjobb koncertzenekarának a csapatot! Visszatérve picit a látványra, nekem ez az a technikai háttér, ami még pont elég ahhoz, hogy ne legyen művi hatású. Igazából, az egyetlen színpadi elem, amire azt mondom, hogy meglepő volt, az a piramisalakban felsorakozó kijelző tömeg, ami időnként fel-alá mozogva változtatta pillanatnyi pozícióját. A háttérkivetítés, a fényjáték és a füst ma már alapkelléknek számít egy komolyabb turné koncepcióban. De pont ettől lett jó a végeredmény! Szokták mondani, hogy a kevesebb néha több. Na, ez a Muse esetében tökéletesen igaznak bizonyult!
Átnézve a setlist adatait, megállapítottam, hogy két szám kivételével az összes dal elhangzott az új lemezről, köztük természetesen a slágerlisták nagy kedvence – és az enyém is - a Madness, illetve a régebbi lemezek húzó dalai közül a Supermassive Black Hole, Uprising, Starlight, Knights of Cydonia, Hysteria, Resistance, Undisclosed Desires, New Born. Az egész egy jól átgondolt, profi csapattal létrehozott óriási showműsor volt, ami valóban megérte az árát! Ha nagyon kötekednem kellene, csak annyit mondanék, pindurkát lehetett volna több kommunikáció a közönséggel, de mivel nem akarok, ezért azt mondom, köszönjük az élményt!
Különösen hálás vagyok az összegyűlteknek az esti tombolós hangulatért! És bár a Muse tagokkal nem sikerült összefutni, azért hazai hírességekben is bővelkedett az Aréna. Anélkül, hogy bárkit is megbántanék, csak egyetlen nevet szeretnék megemlíteni. Mégpedig azért, mert amit szombat este az Akváriumban átéltem, jóval szerényebb körülmények között, azt az érzést kaptam meg a Muse koncerten is, csak grandiózusabb körítéssel! Szóval, remélem, nem bántódik meg, ha megemlítem, de a buli végén sikerült felfedeznem Dorogi Pétert, az Intim Torna Illegál frontemberét, akinek az arcán örömmel nyugtáztam az elégedett mosolyt. Ebből azt a messzemenő következtést vontam le magamban, hogy számára is élvezetes volt a koncert, nem csak a műkedvelőknek okozott kellemes estét a csapat.
Remélem, a banda tagjai is úgy gondolják, hogy ide érdemes visszatérni! Mi biztosan ott leszünk a következő bulijukon is - nálam a Muse The 2nd Law turnéja jelesre diplomázott!
Szólj hozzá!