Örülünk mi nagyon a nemzetközi világsztároknak, de hát minek is küszködünk komoly reklámkapányokkal annak érdekében, hogy ne legyen veszteséges egy-egy külföldi előadót bemutatni kis országunk zenére éhes közönségének, mikor itt van nekünk maga az Ikon, akinek csupán annyi a dolga, hogy kijelöljön egy számára megfelelő napot a fellépésre, és máris özönlenek az emberek határon innen, és túlról egyaránt.
Nem volt ez másként szombat este sem. Nyolc óra magasságában már gyakorlatilag az összes szék elkelt, még a felső (általában lezárt) szektorokban is. Legutóbb a Muse kapcsán volt olyan érzésem, mintha valami nukleáris katasztrófa elől menekítették volna be a tömeget a stratégiailag kijelölt óvóhelyre. No, ez az érzés most hatványozódott bennem, mikor egy kósza pillantást vettetem a színpad mellől az őrjöngő népre. Bár nem az én érdemem, de esküszöm, büszkeséggel töltött el a látvány! Már ezért megérte bőrig ázni az esőben, ami egyébként az Ákos koncertek elengedhetetlen kelléke lett az idők folyamán (aki jár szabadtéri koncertekre, az pontosan tudja, mire gondolok).
De visszakanyarodva a koncerthez, ezúttal nem kellett sokat várni a kezdésre. Egy rövid intró, és a 2084 album bevezető mondatai után először a csapat két elengedhetetlen tagja, Lepés Gábor (szintetizátor), és Bánfalvi Sándor (dob) próbált a sötétben a helyére keveredni, majd a Veled utazom ismerős dallama csendült fel, miközben nemes egyszerűséggel besétált az est főszereplője is a színpadra. Kezdeti laza, sportos szerelését a koncert alatt többször is váltotta, igazodva az aktuális hangulathoz. Legemlékezetesebb darabja - és ezért külön köszönet a stylistnak -, az a bizonyos "pufi" dzseki, ami a Bonanzás időkre emlékezvén, a 90'-es évek blokk alatt került elő a gardrób mélyéről.
Ha már a háttérben munkálkodóknál tartunk, akkor a látványért felelős emberkének is szeretnék kérni egy kis jutalmat, mert a minimál díszlet mellett a háttérkivetítés, és az általam csak hangulatvilágításnak nevezett fényjáték a jó ízlés határán belül mozgott. Pont annyi volt, amennyit a műfaj, a helyszín és a közeg elbír.
A szépen felépített setlist második darabja az Ismerj felalatt még napszemüveg mögött rejtőzködött a Mester, majd az ősrajongók himnuszának is nevezhető Vén tinédzserek után már bátran szemezhetett a közönség bálványozott kedvencünkkel. Az első lassúzós nótára sem kellett sokat várni, a körülöttem elhelyezkedő szerelmesek nagy örömére (Minden most kezdődik el). Egy rövid andalgás után A katona imája és az új lemez egyik húzó dala, a Megsebezve sorait ordította az Aréna közönsége, majd visszatérve a Bonanzás gyökerekhez, egy igazi gyöngyszem, a Kezemet nyújtom című régen hallott dal újragondolt verziója ejtett gondolkodóba. De mielőtt még tökéletesen elmerültem volna saját lelkem mélységében, mint egy gyors, de fájdalommentes foghúzás, úgy indult el hirtelen a máig sokat vitatott, de méltán népszerű Tipikus sztereó kezdő sora.
Ha őszinte akarok lenni, annak idején, mikor először hallottam a számot, én is dobtam egy hátast, de ajánlanám minden kétkedőnek, hogy egyszer, csak úgy, olvassa el a dal szövegét – zenei aláfestés nélkül. Nem mennék bele a "vajon mit is gondolt a költő" játékba, de úgy érzem, ez a vers tökéletes korrajz, tömörített formában. Érdemes néha a dalban rejlő szövegekre is figyelni. Pláne, ha Ákosról van szó. Szintén személyes kedvencem zene és szöveg formátumban is A fénybe nézz című remekmű, amit A szabadság rabszolgái és a párkeresők örömódája, a Keresem az utam istenien áthangszerelt változata követett. Majd két újdonság (Artisták, Tengermoraj) közt egy igazi örökzöld sláger, az Ikon tökéletesen "diszkósított" megoldása hozta lázba az végig éneklő tömeget.
És akkor álljunk meg egy szóra az új kliptulajdonos Tengermoraj című dalnál, amelyről szintén elmondható, hogy a dallamvilág mellett a szöveg is tökéletesen érthető, érezhető és tanulságos. Számomra ez a dal az első hallásra szerelem-kategória. Jó szívvel ajánlom figyelmébe minden érzelemmel teli zenerajongónak! Ebben a lassulós blokkban kapott helyet A lepkegyűjtő és a szintén örökzöldnek tekinthető Hello. Utóbbinál meg kell jegyeznem, a zongorával átitatott alap egyszerűen szívbemarkoló hatást kelt. Lehet, hogy ez sokak szemében szentségtörésnek számít, de megkockáztatnám, talán még jobb is, mint az eredeti.
Ennyi pihenő után újra a tombolásé volt a főszerep, és ebben segítségünkre sietett az Új törvény, majd a Keserves fényűzés, és az újragondolás terén szintén dicséretet érdemlő Az utolsó hangos dal. Egy gyors átöltözés és egy kis elmélázós Ne keress engem után kezdődött az igazi őrület, amit én magamban csak szimplán Bonanzás blokknak neveztem el. Nem csak azért, mert a BB korszak méltán népszerű szerzeményei is előkerültek, de gyakorlatilag az összes dal valamiért erre a korszakra emlékeztetett az összhatást tekintve. Sorrend szerint a Táncolj velem, Előkelő idegen, és a mai kor igényeihez igazodva, egy hihetetlenül jó kis dupstep alappal felturbózott Mindenki táncol - ahol a nyakunkba zúdítottak még egy fél sportcsarnoknyi konfettit is a látvány kedvéért -, majd két egyveleg az Ölelj meg újra/Jóslat, illetve a A jel/Photographic (Depeche Mode)/We Are The Robots (Kraftwerk) sikeres kombinációjától robbant fel az Aréna. Természetesen az Ölelj meg újra című számnál a közönség már kérés nélkül emelte a kezét a magasba, és így elindult az össznépi ablakmosó effekt, ami a kijelzőre tekintve gyönyörű összhangban zajlott. Ilyenkor nagyon irigylem a teljes teret látó zenészeket, mert ez valóban leírhatatlan élmény lehet abból a szemszögből.
Az estet az új album 100 évvel korábbi elődje, az 1984 zárta, de természetesen,ennyivel nem úszhatták meg a kedves fellépők, hisz alig vonultak le a színpadról, a közönség máris egyöntetű sikítozás és a szokásos lábdobogás kíséretében jelezte, hogy ennek a koncertnek itt még nem lehet vége. Meglepő módon, az est főszereplői is úgy gondolták, hogy nem szükséges még fél órát váratni a tomboló közönséget – de az is lehet, hogy féltették az Aréna "testi" épségét a kellőképpen felajzott rajongóktól –, ugyanis pár perc múlva már vissza is tértek megszokott helyükre, és a ráadás első számaként a Régi jövő, majd másodikként a koncerteken kihagyhatatlan, és minden szerelemi csalódást azonnal felidéző Valami véget ért szövegét üvöltötte sírva a nagyérdemű. (Még nem jöttem rá a nagy titokra, de ezt a dalt valamiért képtelen vagyok megunni. Valószínűleg ha életem hátralévő kevéske idejében csak ez szólna a fülemben, akkor is boldogan lépnék át a túloldalra.) De a szintén zongorás alapokkal újjászülető Érintő is megér egy misét (vagy inkább többet), no meg a buli végét jelző Elmondatott, amin gyakorlatilag sokat nem is kellett változtatni, mert ez a dal úgy jó, ahogy annak idején megalkottatott. Természetesen, mi mással is zárulhatott volna a buli, mint a szokásos Adjon Isten... közös imájával, no meg azzal a mindenképp örömteli hírrel, miszerint jövő nyáron sem maradunk Ákos koncert nélkül!
Már most tessenek elkezdeni spórolni, mert húzós nyarunk lesz 2013-ban!
Szólj hozzá!