Kezdeném azzal, igenis van élet az X-faktor után! Erre a legjobb példa ez az öt srác, akiket a műsor végeztével sem feledtek el a rajongók, és ez egyetlen dolognak köszönhető. Igen, bennük megvan az a bizonyos X! Persze, nem könnyű ebben a kissé zavaros hazai zeneiparban úgy lavírozni, hogy ne vigye el őket a sodrás, de még mindig hiszek abban, hogy idővel lemorzsolódnak a kövek, és megmaradnak nekünk, rajongóknak, az igazi gyémántok! Ráadásul ezek a srácok már túlléptek a barátság határain, a következő szint már a család. Nem túlzás, ha azt mondom, mostanra már igazi testvérként tekintenek egymásra. A bajban ott állnak egymás mellett, és azonnal segítenek, az örömöket pedig megosztják, pont úgy, mint ahogy azt egy gondoskodó családban szokás.
És hogy ez most miért fontos? A válasz roppant egyszerű. Aki jelen volt vasárnap, annak magyaráznom sem kell, aki lemaradt, annak csak annyit mondanék: szeretet – ez volt a kulcsszó ezen a fellépésen. Nem titok, hogy jómagam kezdetektől fogva figyelem a háttérből munkásságukat, így volt alkalmam kissé közelebbről tanulmányozni a fejlődésüket. A két főszereplő, Tibi és Tibó legendás barátsága első ránézésre hihetetlennek tűnik – talán még a másodikra is –, tekintettel arra, hogy a két fiú személyiségét tekintve tűz és víz. És mégis! Van abban valami sorsszerű, hogy a második széria első és utolsó helyezettje barátokként így egymásra találtak. Talán pont azért, mert ami az egyik félből hiányzik, az a másiknál még feleslegben is akad, így egymást is formálják, tökéletesítik. De persze ahol ők megjelennek, ott ugratásból, heccelésből, poénkodásból sincs hiány! Ezt az állítást, azt hiszem, a teremben helyet foglaló nézősereg is meg tudná erősíteni. A műsort laza egyszerűséggel a „furcsa pár” bevonulása kezdte, majd helyet foglalva egy bárszéken, rövid bemutatkozás után, máris felcsendült az első közös dal (Michael Bublé/Home). Ezt követően Tibó átadta a terepet a „kisöcsinek”, aki kapásból átváltott a swinges vonalra (George Michael/Kissing Fool), ami a stílusokat tekintve a legközelebb áll a szívéhez. De talán nem véletlenül, hiszen az az elegancia, amit sugároz, az az érzékien telt hang, ami körbeveszi a lelket, az a szúrós tekintet, amit maga James Bond is megirigyelne, tökéletesen illik ehhez a műfajhoz.
Apropó! Ha már a 007-es is szóba került (és itt most nem a jelenlegi X-széria leginkább vitatott versenyzőjére gondolok), mindenképpen meg kell említenem az egyik személyes kedvencemet – Adele- és most már Tibi-változatban is –, a kultikus sorozat legújabb részének címadó dalaként elhíresült Skyfall című remekművet, ami Tibi előadásában és zongorakíséret mellett a művház falait is kiütötte! De ami engem igazán megfogott, és be kell valljam, meg is könnyeztem, az Gary Barlow/Forever Love című dalának zongorás verziója volt. Ott, abban a pillanatban úgy éreztem, mintha egyedül lettem volna a nagy teremben, és Tibi csak nekem énekelt volna. Ezúton is hálásan köszönöm az élményt!
Amiért még külön gratulálok, az Lady Gaga/Paparazzi számának újragondolása. Gyakorlatilag egy teljesen új dal keletkezett, ami csak nyomokban tartalmazta az eredeti verziót. Természetesen, az első saját dal, a Mozi széles vásznon rockosított változata is megszólalt, illetve Robbie Williams Angel-je sem maradhatott ki, amit Tibi kifejezetten a törzsrajongóinak, az Angyaloknak énekelt el. Persze, amivel annak idején az összes mentort levette a lábáról, az a bizonyos Spiderman is újra behálózta a közönséget. Tibi is ugrált az időben, mert a mai slágerek mellett olyan dalok is helyet kaptak, mint például John Paul Young/Love Is In the Air száma még 1975-ből, amit már maga Tom Jones is feldolgozott, vagy a 90-es évek egyik legszebb duettje (Mariah Carey & Whitney Houston/When You Believe).
De hogy a jelen sztárjairól se feledkezzünk meg, az idei év egyik legnagyobb bulislágerének is nevezhető Usher-féle Without You zongorás balladája is igencsak szíven ütött! Feldolgozásokat tekintve, igen komoly háttérmunkát igénylő dalok kerültek be a repertoárba, amiért külön szeretnék gratulálni a fellépőknek, a szervezőknek, a hangosítónak, és végül, de semmiképp sem utolsó sorban a gyakorlatilag az egész délutánt a zongoránál töltő Leszkovszki-Tóth Évának, aki nélkül ez a műsor jóval szegényebb lett volna! Ezzel a ténnyel a fiúk is egyetértettek, és mivel Éva pont aznap ünnepelte szülinapját, két szám közt meglepetésként egy torta jelent meg a színpadon a fellépők kíséretében, és a közönség segítségével sikerült a mit sem sejtő zongoristát egy pillanat alatt könnyekig meghatni. Éváról érdemes tudni, hogy fiatal kora ellenére igen elismert a szakmájában. Olyan népszerű művészekkel dolgozott már együtt, mint Serbán Attila, Szabó P. Szilveszter, Dolhai Attila, Homonnay Zsolt, Polyák Lilla, Janza Kata.
Az ünneplést követően mindenki visszatalált a helyére a színpadon, és folyatódott a showműsor. Tibó leginkább az új nagylemezének dalaival bombázta a közönséget (Lásd a csodát, Valahol elrontottam, Hagyjál, Aki végül karjába zár), de az X-faktorban elhangzott dalok közül is megszólaltatott két nagy sikerű darabot Robbie Williams /I Will Talk And Hollywood Will Listen, illetve Phil Collins/Against All Odds című érzelmekkel teli balladáját még a nyolcvanas évek közepéből. Ami viszont még tőle is szokatlan műfaj, és nekem már volt szerencsém korábban élőben hallani, az a Notre Dame-i toronyőr című Disney-mesefilm betétdala, az Odakint. Kissé ironikus, hogy pont Quasimodo dalát választotta, azok után, hogy a sajtóban és a közösségi oldalakon kapott bőven hideget-meleget az adottságai miatt, de mégis annyira passzol a hangjához, úgy csilingel az ember fülében, hogy nem csodálkoznék ha legközelebb egy musical darab főszereplőjeként látnám viszont.
A maratoni bulin a vendég ezúttal az Apollo23 legénysége volt, akik három szám erejéig varázsolták el a nagyérdeműt. No és akkor itt kanyarodnék egy csöppet vissza a mondandóm elejéhez. Itt ez a három szemtelenül fiatal srác Tibi, Tomi és René, akiket a sors – meg egy kicsit mások – keze gyúrt össze egy csapattá. Mivel fiatalok, és hát, mondjuk meg őszintén, még jóképűek is, adott volt, hogy egy új fiúbandát alakítsanak belőlük. Ez önmagában még nem lenne olyan borzasztó, de sajnos a sztereotípiáknak köszönhetően, ha manapság valakit egyszer beskatulyáznak egy bizonyos csoportba, akkor onnan rettentően nehéz kikerülni. Úgy érzem, egy picit ez a helyzet az Apollo23 tagjaival is. Aki csupán a tévén keresztül ismeri őket, az nincs tisztában azzal, hogy ezek a srácok igenis tudnak énekelni! Külön-külön is gyönyörűen szól a hangjuk, de ha ezt még össze is dobják, hát nincs az a zenekritikus, aki paradicsommal dobálná meg őket! A saját dal – I Run To You –, amelyen mi is jót buliztunk a színpad előtt, Tibi és Tibó pedig a költséghatékonyság jegyében a háttértáncosokat helyettesítette a színpadon - , és a műsorban is előadott Take That/Patience mellett egy szintén nyolcvanas éveket idéző bombasztikus sláger Bonnie Tyler/Total Eclipse of The Heart című listavezető dalának átdolgozott változatát hallhattuk zongorakíséret mellett, ami nem egy könnyű feladat.
Zárásként a "tökös5ös" együtt adta elő a Take That/The Flood című szerzeményét, majd Tibó szokásos köszönetnyilvánító dalát – Josh Groban/You Raise Me Up (magyarosítva Mit ér egy hang?) – már gyakorlatilag a teremben lévő összes ember állva énekelte, ezzel is jelezve, hogy a fiúk remek munkát végeztek! Percekig tartó vastaps, sikongatás és füttykoncert közepette hajlongtak a résztvevők a színpadon. A színfalak mögött a megfáradt művészek kitartóan állták a rajongók ostromát, ismét kiosztotta tucatnyi autogramot, és készültek közös fotók is az utókornak és a közösségi oldalaknak. Cserébe viszont kaptak minden földi jót – egy biztos, jó darabig nem lesznek hiányában édességeknek és italoknak...
Összegezve a délutánt, volt itt minden, pop, rock, swing, musical, szóló, duett, zene, tánc, köszöntő, poéncunami, eszem-iszom, dínom-dánom – egy újabb koncert az én álmom. Itt a vége a mesének, majd legközelebb is regélek!:)
Szólj hozzá!