Az estét az erdélyi Selfish Murphy kezdte, majd a francia The Moorings melegítette be a közönséget, koncertjük pontosan olyan volt, amilyennek lennie kellett egy Paddy-t felvezető zenekarnak. Az alaphangulatot nagyon jól megadták, és már el is kezdte sodorni a sör, a fröccs és a minden lében kanál emberi tömeg a fekete lobogót, hogy mire jön az este csúcspontja, már mindenki készen álljon az őrületre.
Fél kilenc után pár perccel pedig kialudtak a fények, a kezek a magasba emelkedtek, zászlók a levegőben, és indulhatott a parittyázás, amiben az összhang a zenekar és a közönség között tökéletesen működött.
Az évek múlásával beigazolódott: a zenekart egyre több ember imádja. A srácok pezsdítő dallamai még a legkeményebb metál arcokat is arra késztette, hogy magukról megfeledkezve táncoljanak, és a színpadkép is nagyon ötletes volt az árbóckötéllel és a kormánnyal.
A műsor felépítése külön öröm volt, hiszen volt, hogy csak Paddy volt fent az egy szál gitárával, vagy pedig jött mindenki és belecsaptak rendesen a rumba. E folyamat által olyan könnyed dalokra ment a kötélhúzás, mint a Drunken Sailor, amire volt nem kis hejehuja, de tartogatott még a repertoár olyan nótákat, mint a Ghost From The Barrow, My Sharona, Pilgrim On The Road vagy éppen a The Captain’s Dead.
Ráadásként pedig jött egy eszeveszett nagy banzáj, amit egy egyszerre felugrós és a szabadságot az égbe kiáltó freedom-mal kezdődött, a nyárvégi koncert végére pedig eljátszották azt a dalt, amit ugyan körülbelül már három éve megírtak a The Moorings-szal, de úgy érezték, hogy itt lesz az ideje felvenni a közös nótát, így az este zárómuzsikája a közösen előadott United We Stand volt.
Szólj hozzá!