A 2010-es évektől kezdődően a zenei világ szerves részévé váltak a K-pop előadók, akár tetszik nekünk, akár nem. A zenelejátszókon saját kategóriájuk van, s aki ezidáig nem találkozott a műfajjal, az nagy valószínűséggel egy lakatlan szigeten élt az elmúlt évtizedben.
Elérkezett a nap, hogy egy hosszú világjárvány remélhetőleg lecsengő, de most mindenképpen stagnáló időszakában egy koreai, fiatal fiúkból álló csapat, az MCND megmutassa magát Budapesten.
A K-popban úgy szokás, hogy néhány éves felkészülés (amely magában foglalja nemcsak az ének- és tánctanulást, hanem más fontos tudnivalókat is, amelyekre egy színpadi embernek szüksége lehet a pályája során) után a gyakornoki programban résztvevő fiatal srácokat (lányokat) a kémia alapján egy csoporttá alakítják, majd amikor minden készen áll, akkor jöhet a debütálás. Az MCND-nél 2020 februárjában jött el ez a pillanat, kicsit (?) szerencsétlenül, mert a világjárvány valószínűleg sok tervüket keresztülhúzta. Úgy szokták ugyanis csinálni, hogy a bemutatkozás után amerikai és európai turnéra indítják a csapatot, ami nekik eléggé megcsúszott, így csak most értek ide – rajongóik nem lankadó örömére.
Fura volt, hogy éppen a Barba Negra adott otthont ennek a koncertnek, de dicséretükre szóljon, hogy bevállalták, s a borsos jegyárak ellenére elég gyorsan telt házas lett a buli. A közönség összetétele elsőre furcsának tűnt, negyvenes férfiak és nők is felbukkantak a fiatalok (többnyire lányok) között. Mint később kiderült a számomra, ők valójában apukák és anyukák voltak, akik őrizték gyermekeik cuccait a koncert alatt – a vállfa funkció mellett persze azért is voltak ott, mert nem akarták elengedni a gyerekeiket egyedül. (Egyébként számos további apuka ücsörgött különböző autókban a Barba környékén is.) Pedig elengedhették volna őket, nem érhetett itt semmi baj senkit. A Barba Negra stábjának is köszönhetően, mert a biztonsági emberek azonnal ott voltak, amikor valaki elszédült kicsit vagy megszomjazott az igencsak felforrósodott, csordultig telt, a becsukott ajtók miatt kissé levegőtlen sátorban.
Az MCND-t öt fiatalember alkotja. Mivel a fiúbandáknál klasszikusan nincs frontember (még ha egyes tévéműsorok szerkesztői nincsenek is tisztában ezzel), álljon itt mindannyiuk neve: Castle J, BIC, Minjae, Huijun és Win. A legidősebb közülük még nem a 21. század gyermeke, a többiek mind 2000 után születtek. Leginkább hiphopos, jól táncolható számaik vannak, s megfelelő hangerővel és ritmussal dübörgött a zene végig. Nyilván minimum félplayback-ek ezek a bulik, de arról azért nem felejtettek el minket meggyőzni, hogy tudnak énekelni és rappelni, mert mindannyian előadtak egy-egy kisebb szólóprodukciót. Csupán két rövidebb szünetet tartottak, amikor átöltöztek. Közben a közönséget sem hagyták magára, mert addig a kivetítőn a róluk készített kisfilmek képkockái peregtek, ahonnan mindenki megtanulhatta, hogy melyikük kicsoda, és aki még nem választott kedvencet magának, az most megtehette. Bár úgy tűnt, hogy a közönség nagy része ezen már túl van, sorban kiabálták a fiúk neveit, kívülről nyomták a koreai szövegeket, végig együtt éltek a party ritmusával és a kétségtelenül jóképű ifjakkal, akik mind tehetséges énekesek és táncosok, és érezhetően iszonyú mennyiségű munkát raknak bele ezekbe a fellépésekbe. Az eredetileg kb. 100 percesre meghirdetett koncert kicsivel hosszabb is lett, több mint két órán át tartott plusz ráadás.
A koncert közben folyamatosan bemutatták azokat a szavakat és mondatokat(!), amelyeket erre az alkalomra megtanultak magyarul:
Hangosabban!, Jól érzitek magatokat? Szeretlek!, Nagyon boldog vagyok!, Nem gondoltuk, hogy ilyen sokan eljöttök!, Köszönöm! stb.
Sokkal többet, mint amit külföldi előadóktól megszoktunk. Még ha így, kívülről úgy is gondoljuk, hogy ez nem fontos, hiszen a lényeg a zene, amikor ott vagyunk egy koncerten, igenis jólesik, ha a színpadról a saját nyelvünkön szólnak hozzánk, főleg, ha azt terjesztjük magunkról, hogy a magyar a legnehezebb nyelv (pedig amúgy a koreai sem kutya). Nyilván koreai és angol nyelven is kommunikáltak (egy női hangot hallottunk közben, aki fordította a koreait).
A vége felé próbálták interaktívvá tenni a fellépést és ajándékokat is osztogattak. Azt, hogy hogyan kell folyamatosan élőben kapcsolatban lenni a közönséggel és még elkötelezettebb rajongókat szerezni – ezt a K-pop tudja a legjobban manapság, az biztos.
Akik ott voltak a bulin, még jobban megszerették őket, a szervezők pedig elégedettek lehetnek, hiszen abszolút telt ház volt, az MCND kitett magáért, Instagram-bejegyzésük szerint nagyon jól érezték magukat nálunk – így nem annyira merész a következtetés, hogy biztosan megéri további K-pop előadókat hozni Magyarországra. Esetleg lehetne szintet lépni, híresebbeket is megpróbálni elhívni, van sok szép, nagy befogadóképességű arénánk is hozzá. Úgy néz ki, kereslet is lenne rájuk...
Szólj hozzá!