Júlíusson, lécci, add nekem a kalapod! Kaleo az MVM Dome-ban

Már rögtön az elején meg kell jegyeznem, hogy bár az izlandi könnyűzene kapcsán leginkább az érfelvágós és/vagy alternatív darabok ugranak be elsőként az embereknek, a KALEO kifejezetten vérpezsdítő muzsikát játszik. Az alapkoncepció (rock) fűszerezése a blues és a folk vonallal pedig egészen egyedivé teszi a csapat munkásságát. Részemről néha még a country is befigyel, plusz, ha a zenekari tagok fellépőszettjeit vesszük alapul, akkor mindenképpen van valami amerikai cowboy fíling is a levegőben. Üdítő színfolt a könnyűzenei palettán már 12 éve, és mint a jó bor, az évek alatt tovább érlelődött a csapat.

A koncertjeiken igazából semmi extra nem történik azon kívül, hogy pár kócos hajú, szakállas fickó hangszereken játszik élőben, a frontember pedig stúdió minőségben énekel, de valami megmagyarázhatatlan okból mégis működőképes a projekt. Annak ellenére, hogy nincs nagy "bratyizás" a közönséggel, sőt, egyfajta távolságtartás érezhető a színpad felől, rajongói oldalról ugyanúgy megy az őrjöngés és a végtelen imádat.

A hétfő esti koncert helyszínéül szolgáló MVM Dome a lehető legjobb választás volt a visszatérésük szempontjából, mivel így végre a hangzás a tökéletességig átjött, a helyszín bármely pontján is létezett az ember. Igaz, nem telt meg a teljes csarnok, maradtak üres ülőhelyek, viszont az álló szektorban gyakorlatilag egy zsebkendőt se lehetett volna leejteni, olyan fullos volt.

A két felvezető, az ausztriai Isle Of Tone és a szintén izlandi Júníus Meyvant nem mondom, hogy lelombozott, de azt se állítanám, hogy kellőképpen feltüzelt volna az est főszereplőinek érkezése előtt, valószínűleg nem véletlen, hogy mindössze 30-30 percnyi játékidőt kaptak a szervezőktől. A stílushoz leginkább az Isle Of Tone állt közelebb, míg Júníus Meyvant a már említett izlandi "érfelvágós" kategóriát erősítette.

A KALEO a 21 órás kezdési időt csak néhány perccel lépte túl, ami még bocsánatos bűnnek számít világsztár körökben. A nyitó dal, a USA Today tökéletesen megalapozta a koncert hangulatát, és azt kell mondanom, hogy még az érzelmes, lassú daloknál se szakadt meg a varázskör, ami arra a jó másfél órára beszíppantott minket. A setlist ugyanaz volt, mint az összes többi európai helyszínen. 15 remekül összeválogatott dalt kaptunk, ahol még egy izlandi vers megzenésített formátuma is helyet kapott.

Habár a csapat minden egyes tagja kiváló zenész, vitathatatlan, hogy a legkarizmatikusabb és egyben a legkülönlegesebb hangszínnel megáldott forntember Jökull Júlíusson viszi a hátán a produkciót. Engem konkrétan a hideg kiráz, ha meghallom élőben énekelni, és ez nem azért van, mert annyira hamis, hanem azért, mert a lelkem mélyére hatol az a fajta karcos blues-ének, amit időnként még fejhangokkal is megtold. Nálam már ezzel is elviszi a showt, így az esetükben kicsit sem hiányolom a színpadi kellékek tárházát. Ha egy produkció önmagában tökéletes, nem kell elrontani felesleges körítésekkel.

Ez a hétfő esti szeánsz pedig kétségkívül 100 százalékos volt. Köszönet érte!