Az eredetileg 1986-ban alakult belga formáció úgy döntött, a Farewell turné keretén belül köszöni meg lelkes közönségének a kitartást, és egyben örökre búcsút intenek a színpadnak, ahol oly sok sikerben lehetett részük. Döntésük fő oka valószínűleg az énekes Dani Klein előrehaladott kora, hiszen a sanzonos hangú hölgy idén januárban töltötte be hatvanadik életévét! Habár meg kell mondanom, egyetlen percig sem éreztem rajta fáradtságot, fásultságot vagy fellépési kényszert, az egész koncert olyan volt, mintha visszarepültünk volna a 90-es évek dallamos világába. A hivatalos jellemzők alapján a jazz kategóriába sorolandók, azonban én hozzátenném még a blues, folk, sanzon, és akár még a pop jelzőt is, de valószínűleg így is kihagytam pár tényezőt, ami a zenei világukat tükrözi.
Az este folyamán gyakorlatilag mind a hat stúdióalbum dalai közül szemezgettek, így a lassú balladák és a pörgős, sanzonos beütésű darabok szépen rendezett formában váltották egymást. A színpadkép az én kedvenc minimál stílusom, semmi fakszni, semmi cicoma, csak a zenekar, a két vokalista és némi fényjáték. Ilyen az, amikor nem a látványra koncentrál az ember, hanem a minőségi zenére, és ez megfizethetetlen! Illetve koncentráltunk volna…
És itt egy pillanatra muszáj kitérnem a közönség azon részére, akik úgy érzem, erősen eltévedtek a szombat esti forgatagban, ugyanis a csendesebb, lazulós, már-már relaxálós részeknél, a fejünk feletti VIP szektorban bulizók egyetlen percig sem hagyták, hogy tökéletesen elmerüljünk a zenei élmény nyújtotta álomvilágba. Konkrétan az evőeszközök csörgésétől kezdve a hangos kacarászáson át a különböző magánjellegű beszélgetésekig, minden lehallatszott, ami úgy gondolom, illetlenség az előadóval és a közönséggel szemben is! Sajnos, nem az első alkalom, hogy ezzel a problémával találkozom az Arénában, és roppant idegesítő tud lenni, ha valaki azért jön el egy koncertre, mert ajándékba kapta a jegyet, de a produkció cseppet sem érdekli. Annyi jó sorozat van a tévében, javasolnám, inkább rendezzenek házibulit, ahol nem zavarnak másokat! Tanuljunk meg végre kultúráltan szórakozni! Zárójel bezárva…
Visszatérve a fontosabb részhez, a zenekar profi zenészei mellett mindenképpen meg kell említenem a két vokalistát, akik néhány számban duettpartnerként is remekeltek! Természetesen az igazi slágerek nem hiányozhattak a repertoárból, elhangzott többek között a Just A Friend Of Mine, Puerto Rico, Don't Cry for Louie, Heading for a Fall, Don't Break My Heart. A közönség a kezdeti óvatos tapsolásból a végére már egy komplett kórussá alakult, és nem csak a küzdőtéren helyet foglalók, de a felsőbb szektorokba kényszerülők is állva buliztak.
Az est legmeghatóbb és egyben legfelemelőbb része mégis az utolsó számként felcsendülő Nah Neh Nah össznépi dalolászása volt, amit az énekesnő először a kelleténél halkabbnak ítélt, így leállította a zenészeket, s felhívta a közönség figyelmét, hogy ennél sokkal hangosabban is lehet énekelni. Majd újult erővel nekikezdve, és a nézők kellő hangerősségének köszönhetően az Aréna zengett a „néjnánáná” refréntől. A végén vastaps, ováció, az Arénában szokásos dübörgés, és örömmámor a színpadon, és a színpad előtt egyaránt! Ismét lezárult egy korszak. Fájó szívvel bár, de nincs mit tenni, el kell fogadni, hogy itt a vége. De nem tűnnek el nyomtalanul, hisz a rádiókból a mai napig folyamatosan szólnak a régi slágerek. Ráadásul, úgy hiszem, az Aréna ismét bizonyította, hogy nincs nálunk hálásabb közönség! Leszámítva az eltévedt zajongókat…
Szólj hozzá!