A Heaven Street Seven még a kilencvenes években indult hódító útjára, és elég gyorsan közkedvenccé vált a magyar zenehallgatók körében. Vagyok olyan szerencsés, hogy majdnem a kezdetektől követhettem a munkásságukat, és a mai napig nagy becsben őrzöm az akkoriban menőnek számító magnókazettáimat a csapat korai albumaival.
Szerelem volt ez első hallásra, és évekig jártam tombolni a koncertjeikre, legyen az bárhol az országban. Amikor 10 évvel ezelőtt a banda befejezte aktív működését, elmorzsoltam pár könnycseppet a szemem sarkában, hisz rengeteg szép emlékem fűződik a dalaikhoz vagy akár a bulijaikhoz. Persze tudom, az idő nem kímél senkit és semmit, rendíthetetlenül halad előre, és így egyszer csak óhatatlanul vége szakad minden jó dolognak. Abban azért titkon reménykedtem, hogy lesz majd még néhány „búcsúbuli”, ahogy ez az utóbbi években divattá vált. Eddig úgy tűnik, a srácokban is pislákol még némi vágy a közös zenélést és múltidézést illetően, hisz ha nem is havonta, de néha-néha csak összeállnak egy közös élménygyűjtésre.
Az idei parkos koncert apropója az a „kb. 30 év”, ami a megalakulásuk óta eltelt. Az ifjú titánokból azóta komoly családapák lettek, de eskü, jót tett nekik ez a pár év. A családi kötődések a színpadon is megjelentek, ugyanis a műsor egy adott pontján a zenekari tagok helycserés támadással adták át a terepet az egyre népszerűbbé váló, ugyanakkor még csak a feltörekvő kategóriába tartozó Hűvös csapatának, ahol basszusfronton Ábrahám Levente, azaz Ábrahám Zsolt gyermeke pengeti a húrokat. A banda a HS7 legnagyobb slágerének kikiáltott „Hol van az a krézi srác?” című nótát értelmezte újra a saját elgondolásuknak megfelelően, és azt kell mondanom, és azt kell mondanom, jól állt nekik a dal. Érdemes rájuk komolyabb figyelmet szánni, mert biztosan lesznek még alanyi jogon is nagyszínpadosok a közeljövőben.
Külön öröm volt Bandi bácsi, azaz Lovasi András felbukkanása az oly rég hallott „A konyhámban” című dal kapcsán, amit természetesen nem lehetett kibírni üvöltve ugrálás nélkül. A kultikus „Rengeteg bor kell” viszont Jappán és Krisz duóváltozatában megpihenősen andalgósra szelídítette a bulit. Összesen 28 dalnyi gyönyör ömlött ránk aznap este, és miközben kimondhatatlanul élveztem a bulit, néha-néha körbenéztem, mi a helyzet a többi sorstársammal. Mosollyal az arcomon konstatáltam, hogy hiába múlnak azok a fránya évek, a zene mindenkit megfiatalít. Az pedig külön öröm, hogy számtalan fiatalt láttam a tömegben, akik kívülről fújták azokat a dalokat is, amelyeknek megszületésekor ők még biztosan nem ezt a bolygót taposták. Lehet, hogy sokak számára ez már retró, de a jó dalok még évtizedek múlva is ugyanolyan hatással vannak az emberekre, és mindezt élőben látni, hallani a legfelszabadítóbb érzés evör!
Ezúton is kívánunk még legalább (kb.) 30 évet a zenekarnak, és ha nem is minden héten, de időközönként nagy szükség van arra, hogy a kezükbe vegyék a hangszereiket, és visszahozzák nekünk a régi szép emlékeket, amikor még minden jobb volt… ugye…
A teljes koncert itt:
Szólj hozzá!