Persze, azt azért nem állítom magamról, hogy fanatikus rajongó lennék, de ezt a koncertet mindenképpen az első sorból szerettem volna megtekinteni. Ennek érdekében képes voltam már fél hat körül beállni a sorba a PeCsa előtt. Nem én voltam a legelső, de „beépített emberem”, Zsófi – akinek ezúton is köszönöm a kitartást – jóval hamarabb odaért, és gondoskodott a helyünket illetően. Mivel a beléptetés csak hét óra után kezdődött, volt időnk ismerkedni és beszélgetni a rajongókkal. Próbáltuk feldobni egymást, és elterelni a gondolatainkat arról a kellemetlen tényről, hogy már majdnem mínuszok röpködnek körülöttünk. Itt jegyezném meg, ha esetleg a napokban kicsit megnövekedne a tüdőgyulladásos betegek száma az országban, annak egyszerű a magyarázata: koncerten voltunk. Egy idő után, nagy unalmunkban arra jutottunk, feldobunk a csiripelős falra egy üzit, hátha a banda megszánja fagyos rajongóit, és meglepnek minket egy bögre forró teával, de valószínűleg ők is inkább a melegebb öltözőt választották. Nem sokkal később, egy rövid átvizsgálást követően, a PeCsa kitárta kapuit, és az egyes ajtó mögött várt ránk az extra nyeremény! Az első sorból ugyan második lett, de nem bántam, mert így is tökéletes látvány tárult elém.
Egy újabb óra tétlen álldogálás után végre megmozdult a színpad, villany le, hangerő fel. Némi bevonuló zene, és máris megérkezett a színpadra a turné során előzenekarnak kikiáltott Zulu Winters. Be kell vallanom, még életemben nem hallottam róluk, így nem tudtam, mire számíthatok. Az 5 tagú, szintén Londoni csapat „friss hús” a brit piacon. Nemrég jelent meg debütáló albumuk Language címen, ami brit körökben máris kirobbanó siker. Valószínűleg nem véletlenül kerültek a turnécsapatba, és így utólag azt kell mondanom, valóban kiérdemelték a helyüket! Rendkívül szimpatikusak, tehetségesek, élvezet őket látni és hallani. Zeneileg dallamos, kifinomult ízléssel összerakott produkciót láthattunk röpke 30 percben. Úgy hiszem, hallunk még róluk a jövőben!
Miután a Zulu és legénysége végzett a színpad lebontásával, és elénk tárult a Keane hangszertára, a közönség egyre izgatottabban figyelte, hogy az óra végre kilencet üssön, és elkezdődjön a buli! Ütemes taps, sikítozás, füttykoncert közepette a hangulatos félhomályból egyszer csak belibbentek a színpadra a bandatagok, és kezdésként a You Are Young című számmal köszöntötték Budapestet. Mi pedig - hálánk jeléül - végigénekeltük az egész repertoárt, amin nemcsak a frontember Tom (Tom Chaplin énekes), de a zenekar többi tagja is igencsak meglepődött. A koncert folyamán többször is előfordult, hogy nem tudták elkezdeni a következő számot, mert a koncertközönség annyira tapsolt és őrjöngött. Persze, a fiúk nem vették rossz néven az ünneplést, Tom arcán újra és újra megjelent az a kisfiús mosoly, aminek egyszerűen lehetetlen ellenállni, de Tim (Tim Rice-Oxley billentyű) is többször felállt a koncerten, és tapssal köszönte meg a közönség lelkesedését. A műsor összeállítását tekintve egymást váltották az új lemez és a régebbi kiadások dalai, de természetesen, a legnagyobb slágerek, mint az Everybody’s Changing, Somewhere Only We Know, Is It Any Wonder?, Crystall Ball sem hiányozhatott.
Tom az egész buli folyamán rendkívül kommunikatív volt, folyamatosan mozgott a színpadon, nevetgélt, leguggolt, táncolt, időnként pedig kiszúrt magának rajongókat a tömegből, és mélyen a szemükbe nézve énekelt néhány sort. Erről személyes tapasztalatom is van, ugyanis a Nothing In My Way című dal refrénjéből nekem is jutott pár sor, mondhatni négyszemközt… Régen kinőttem már a tinilányos korszakot, és hát ugye Tom sem az a fiatal csikó, de őszintén bevallom, ez a pár másodperces kis flört még engem is szíven talált… Igazi hatásvadász stratégia, de működik! Ne gondolja senki, hogy mindez elterelő hadműveletként lett kitalálva. Folyamatosan füleltem, de örömmel nyugtáztam, hogy minden hang a helyén volt a Keane-koncerten! Tom gyakorlatilag stúdióminőségben énekelte végig az összes dalt, ami igen komoly teljesítmény még egy külföldi sztár csapattól is! Külön köszönet az est zárásaként feltálalt örökzöld Queen nótáért – Under Pressure -, amivel szemben szerintem még Freddie Mercury-sem lett volna ellenvetése.
Az egyetlen dolog, amit hiányoltam, a koncert végi közös meghajlás, de tekintettel arra, hogy sűrű a turné programja, ez bocsánatos bűn. Alig ért véget a buli, a biztonságért felelős úriemberek azonnal elkezdték kitessékelni a tömeget az előtérbe. Látva a hosszú tömött sorokban kabátjukra várakozó rajongókat, úgy döntöttünk, megnézzük mi a Keaneálat szuvenír téren. Itt botlottunk bele a Zulu Winters tagjaiba, akik némi alkohollal a kezükben minden védelem nélkül álldogáltak, és szívesen beszélgettek bárkivel, akinek volt mersze közelebb menni. Némi tétovázás után vettük a bátorságot, és mi is odaballagtunk egy közös fotóért. A srácok hihetetlenül kedvesen fogadtak, kezet fogtunk, bemutatkoztunk egymásnak, aztán egy laza mozdulattal, mint egy szendvics közé a felvágottat, úgy pakoltak be minket maguk közé. Rutinosak vagyunk, így egyszerre több fotót is készült, s közben a csapat gitáros,a Henry Walton arról érdeklődött, hogy is kell szépen kiejteni a „köszönöm” szót. Egy röpke magyar nyelvleckét követően mi is megköszöntük a lehetőséget, és átadtuk a helyünket a következő turnusnak. A ruhatáron átvergődve még megpróbáltuk felkutatni melyik menekülő útvonalon távozhatnak a Keane-tagok, de sajnos a nagy találkozás ezúttal elmaradt.
Ezzel együtt életem egyik legjobb koncertjeként gondolok vissza erre az estre, és őszintén remélem, hogy a Keane-fiúk és szép koncertemlékekkel távoztak Budapestről.
Szólj hozzá!