Halála napján annyit kértek a rajongóktól, hogy mindenki hallgasson hangosan Motörhead–dalokat. A kérdés, hogy halkan lehet egyáltalán rockzenét hallgatni? Ezen az estén tökéletesen teljesítve lett a kérés, mert minden hangfalból üvöltött a Motörhead.
Sajnos nincs az a hangerőtartomány, ami elég hangos lenne eme dalok hallgatásához. Valamikor fél nyolcra érkeztünk meg, és a bejárat előtti kordonnál már egy elég masszív tömeg állt. Na, ez a tömeg volt az, akik sajnos nem jutottak be a telt ház miatt. A kinti tömeg is akkora volt, hogy bármelyik fellépő banda örömmel venné egy másik bulin őket évközben. És ez a tömeg órákkal később sem apadt túl látványosan.
Útközben azon gondolkodtam, hogy vajon melyik zenekar fogja eljátszani egyik kedvenc dalomat a Bye Bye Bitch alapművet. Nos, beléptem a helyre, fel a pulthoz, és rázendít a Headbengs, és természetesen az első hangfoszlánytól kirázott a hideg. Igen, ez a Bye bye Bitch! Na, valahogy így képzeltem a bevonulásomat.
Gyorsan feltérképezem a helyet, rengeteg ismerős és rengeteg rocker. Mint valami ellenállási mozgalom tagjai, akik a föld alól jöttek fel bizonyítani, hogy a rock and roll elpusztíthatatlan. Hiába a rádiók és tévék hátat fordítása a műfajnak, ez annál sokkal nagyobb és magasztosabb, mint bármelyik fröcsögő kereskedelmi adó. Vannak azért bőven emberek szerencsére, akik nem csak arra használják a fejüket, hogy átdugják a pulóveren. Jöttek sorban a zenészek és zenekarok a színpadra, az Ozone Mamától a Firkinig, a Roadtól a Demonlordig. Elképesztő mennyiségű fellépő az ismertektől a kevésbé ismertekig. Nagyon jó dalválasztások – és egy dologban az összes fellépő művész azonos. Ez pedig az elhivatottság. Egy olyan műfaj képviselői, amely köztudottan nem a könnyű pénzszerzésről szól, és sorra szűnnek meg a bandák hazánkban, mert ellehetetlenül az életben maradásuk, s akkor eljönnek egy ilyen rockzenei ünnepélyre, időt és pénzt nem sajnálva, hogy tisztelegjenek a mesterük előtt.
Ezt nevezem én szívnek.
Amikor a pénz helyett az dominál, hogy színpadra állhassanak, és 1-2 dallal ők is részesei lehessenek ennek az estének. Mert a rock and rollt csak szívvel lehet csinálni, és mint a jó katonák a hazáért, úgy álltak csatasorba ezek a zenészek a rockzenéért. Pár ismert előadó az előre meghirdetett programhoz képest nem lépett fel sajnos, ennek okát nem tudom, de nem is érdekel, mert akik viszont felléptek, beleadtak mindent, hogy egy felejthetetlen esténk legyen.
A színpad mögötti kivetítőn mindig más-más kép volt Lemmyről, és olykor azt vettem észre magamon, hogy nem is a fellépőket nézem, hanem a képet a háttérben. A hidegrázás és az elérzékenyülés felváltva játszott velem, és ahogy láttam, szinte mindenkin hasonló érzések lettek úrrá. Milyen szerencsés nemzedék vagyunk, hogy láthattuk Lemmyt, hogy egy korban éltünk vele, és egy korban élt vele az a rengeteg zenész is, akikre hatással volt. A közönség olykor lelkesen, olykor kicsit egykedvűen skandálta a számok között, hogy LEMMY! LEMMY!, de ezt írjuk a vasárnap számlájára, mert többeknek biztos benne van két éjszakányi buli a lábában, de azért utolsó leheletükig kitartanak.
Ezt is úgy hívjuk, hogy szív.
A technikai átállások két banda között külső szemmel nagyon zökkenőmentesen és flottul mentek a közel négyórás műsorban. Ha ki kéne emeljek előadókat, akkor talán a Zorall két dalát (R.A.M.O.N.E.S. és a No Class) Hangya előadásában, ami teljesen letaglózott. Hangyának több Motörheadet kéne énekelnie, csak úgy, a mi szórakoztatásunkra, és a Rómeó Vérziktől a Broken és a Killed by Death tetszett nekem a legjobban. De mondhatnám az Ozone Mamatól a Liar-t vagy a Roadtól a Louie louie-t.
De tényleg minden fellépő maximális pontszámot érdemel, mert mi a közönség soraiban nagyon jól éreztük magunkat. Meg kell említsem az ország egyik legjobb Motörhead-tribute zenekarát, a Motörhand-et, akik a fináléban olyat toltak az arcunkba, hogy repkedtek a decibelek és a Rickenbacker hangzás tökéletesen átjárta a Barba Negrát.
Az utolsó szám természetesen az Ace of Spades volt, amire mindenki felment a színpadra, és egy olyan örömzenélés és őrjöngés volt színpadon, amit igazából nem lehet betűkkel visszaadni. Az este lezárása más formában nem lett volna tökéletesebb. Talán, csak ha leereszkedik fentről hozzánk a mester, és koccint egyet mindenkivel.
Nem tudok a végére mást írni, csak annyit, hogy köszönöm a szervezőknek a munkát, a helyet és a bejutást, az összes fellépőnek a remek dalokat, és az összes technikusnak, hogy egy olyan vasárnap estével ünnepelhettük meg minden rockzenész istenét, ami példaértékű összefogás és gyors reagálás volt az alig több mint egy hónapos gyászjelentés után.
Lemmy azért került a Földre, hogy megmutassa, mi is az a rock and roll életérzés, és mi az, hogy a zenének élni. Mit jelent ma régi vágású rocksztárnak lenni, akihez képest mindenki más csak elsőáldozós ministráns gyerek. Mi pedig megmutattuk neki, hogy ebben az országban is rengeteg követője van, és neve egyet jelent a rockzenével és a telt házzal.
Köszi mindent, Lemmy!
Egészségedre!
Szólj hozzá!