A magyar tengerparton pedig egy 15 éves srác mindenhol csajozik. A Rózsabokor dizsiben rendszeres vendégek voltunk arra a pár hétre, amikor ott nyaraltunk. Egyik este mentek a szokásos bullshit-ek, majd egyik pillanatban megszólalt Lenny Kravitz - Are you gonna go my way gitártémája. Amikor ömlik a nyál a hangfalakból, majd felcsendül egy tökös dal, akkor nem gondolkodsz, hol is vagy pontosan, csak leszeded a poros léggitárod és izomból tolod neki.
Így szerettem meg a pasit, és talán egész télen az ugyanerre a névre hallgató albumot hallgattam. Sajnos, a címadó dal szintjét egyik szerzemény sem ütötte meg, de egy új stílusirányzat került az ízlésvilágomba. A pszichedelikus pop és soul elemekre épült album hatására megismerkedtem Prince és David Bowie munkásságával. Azóta érzem azt, hogy Lenny inkább egy Prince-utóérzés nekem. Kicsit tökösebb, kicsit karcosabb dallamvilág, kicsit rockosabb és kicsit az imidzs is vadabb, de akkor is Prince jut eszembe a melankolikus dalokról. Az időutazás vasárnap is jelen volt, mert jó szokásunk szerint, az Arénától egy villamosmegállóra található, méltán híres Pom Pom sörözőben találkoztunk. (310 egy kori Holstein sör! Itt, kérem, beivódott több tonna Symhonia füstje a falakba. Ahogy a napfény megcsúszik a több évtizedes bútorzaton és ahogy az évente zománcfestékkel átkent felületén szépen látható minden ecsetvonás. Egykoron a Sztálin bútorgyár remeke volt ehhez kétség sem férhet.)
Vasárnap este fokozott várakozás előzte meg a koncertet: nem tudtam eldönteni, hogy egy rockkoncertre megyek, vagy egy laza soul-funk-pop buliba. Nem tudom behatárolni az embert, és pont ezért érdekes számomra.
A színpadkép egy letisztult és kivetítőmentes dizájnban állt meg, és pont nem is kellett semmi több hozzá. Ahogy trapézfarmerban és mikrofonfrizurában kijött a gitáros, az a 60-as éveket idézte meg számomra. A színpad két oldalán egy-egy dobogó volt – a billentyűsnek és a dobosnak. Lenny a színpad hátulján futó körgangról sétált le, több köbméter műfüst kíséretében. Hát, ha most nő lennék, tuti olvadnék mint a viasz. (Van, aki megtette – aszerk.) Döbbenetes bevonulás, pontosan tudja, hogy mi kell a többségében hölgyekkel teli Arénának. Remek érzéssel lovagolja meg az erotikus félvér férfiisten kisugárzását. (100% hetero vagyok, nyugi.)
Az erős első 20 perc után bugyizsúrra íródott szívszaggató dalhullámok jönnek. Gondolkodóba is esem, hogy kimegyek egy jó sörért, a 310-es Holstein után durva kizsákmányolás áldozata lettem. (Egy kori sör árából a Pom Pomban kocsmakört kérek jattal együtt. Gyorsan le is megy, mint kövérgyerek a libikókán.)
Ez a csávó 54 évesen is maga a stílus! Pontosan tudja, hogy a zene mellé szükségleltetik egy kis igéző tekintet és szemkontakt az első sorokban állókkal. Ez akkora ovációt eredményez, mint Koplárovits Béla gólja a Manchester Unitednek. Pedig én is trapézfarmerban és csizmában jártam a Rózsabokor diszkóba, de valahogy sosem haltak meg a lányok az érkezésemkor. A dalok amúgy olyan tökéletes CD minőségben szólnak, hogy már zavaró a túl steril és tökéletes hangzás. Az utolsó lépésig kidolgozott minden mozdulat, minden hajdobálás, Lenny higanymozgása Jim Morrison szétcsúszott New Yorki koncertjére emlékeztet. Remek zenészek veszik körbe őt. A fúvósok, a dobos, billentyűs, basszer és a gitáros is tökéletesen dolgoznak Lenny alá. Pont annyira vannak jelen a színpadon, amennyire kell. Nem veszik el a figyelmet a főszereplőről, de mégis ott vannak, és a háttérből gyúrják egésszé az estét.
A Hammond orgonatorony a perverzióm. Imádom a hangját. Finom megoldásokkal lövik meg a dalokat vele, és úgy van belebújva a billenytűs, mint Manzarek egykoron, amikor Jim éppen azt se tudta merre van arccal előre, és a zenészei igyekeztek valami rögtönzött imprót összehozni. A számok között kevés duma megy, inkább összecsomagolja Lenny a dalokat (mindig Lemmy-t akarok írni Lenny helyett, hiába, nem tagadhatom meg magam), és rövid átfűzésekkel lépked tovább dalról dalra. Nem tudnak hibázni, minden hang és leütés a helyén van, minden fényjáték takkra kijön és minden hang tisztán szól.
Lenny Kravitz minden albumán lehoz egy-egy keményebb dalt, de többnyire a kandallók előtt medvebőrön hempergő szerelmespárokra hangolt életműve van kibontakozóban. A Circus és a Mama Said albumokat számomra soha nem tudta túlszárnyalni. Sokoldalúságát jellemzi, hogy írt dalt Madonnának 1990-ben, valamint az Aerosmithnek, Vanessa Paradisnek pedig albumot írt Ez a sokoldalúság hallható az albumain is, és ez a sokoldalúság volt látható vasárnap este is.
A finálé persze két dalra volt építve (Let Love Rule, Are you gonna go my way). Aztán Lenny gondolt egyet, és besétált a tömegbe, majd fel a tribünön ücsörgő közönséghez, akik azonnal megrohamozták. Kétség sem férhet hozzá, hogy ezzel a mutatványával a maximumra tekerte a hangulatmérőt. A színpadra érve, felemelte az első sorokban csápoló apuka nyakából a gyereket színpadra, adott a kezébe egy csörgőt, és a kislánynak előadott tánca láttán feltehetően minden hölgy elolvadt. Tökéletes recept, miként adjuk meg a kegyelemdöfést a tekintetünkben fürdő közönségnek.
Összességében egy igen profi hangverseny volt, egy profi zenésztől, aki zenei megoldásain túl kihasználja minden adottságát a show kedvéért. Mert a Ford Fairlane kalandjai óta tudjuk, hogy a popszakmában sok minden fontosabb, mint maga a zene. Hazafele a kocsiban muszáj voltunk egy kis korai AC/DC-t hallgatni, mert maradt bennünk némi levezetetlen feszültség, és ki kellett adnunk magunkból. Kiadtuk!
Azért kíváncsi lennék, az Arénában kik voltak jelen az 1993-as Rózsabokor discoból... Kezeket fel!
Szólj hozzá!