Kapcsolatom Brunoval nem mondható felhőtlennek. Annak idején, amikor berobbant a köztudatba, kedveltem ugyan, de a nagy szerelem még váratott magára. Olyan se veled, se nélküled kapcsolat volt ez, de igazából magam se tudtam volna pontosan megfogalmazni mi zavar benne. Teltek a hónapok, jöttek az új slágerek, no meg az új lemez is, én meg szép lassan azon kaptam magam, hogy egyre több dala járt az eszemben. Szerelmünk végül a Locked Out Of Heaven kapcsán teljesedett ki, vagy be, vagy valami ilyesmi. A lényeg, hogy innentől kezdve váltam én is igazi rajongóvá. Nem csoda hát, hogy azonnal lecsaptam a lehetőségre, amint közhírré tétetett, a turné bizony minket is utolér novemberben.
Az első beszámolóban minden fontos és közérdekű információ elhangzott a két fellépővel kapcsolatban, így ezzel már nem foglalnám a helyet. Az hangulatfokozóként fellépő Mayer Hawtorne a szerződésekben foglaltak alapján tökéletesen teljesítette a rá kiszabott feladatot, és kellőképpen feltüzelte az izgatottan várakozó népet, így senki nem unatkozott a cirka ötven perces produkció alatt. Az átállás alatt a cipőreklámon kívül volt még csokiszeletes is - amelynek zenéjét egyébként a méltán híres Fish! zenekar szolgáltatja -, a reklámok között pedig egy fura figura, bizonyos Sir Winston szórakoztatta a közönséget humorosnak szánt jeleneteivel. Bár amennyire én figyeltem a körülöttem állókat, valahogy senkinél sem ültek a poénok. Én közben figyeltem az órát, mivel kíváncsi voltam lesz-e csúszás egy ilyen szuperprodukciónál vagy nem.
Jelentem, volt. Igaz, utólag összegezve a dolgokat rájöttem, ez nem a technikai problémáknak köszönhető, mint általában egy koncerten, egyszerűen így volt betervezve. Úgy tűnik, manapság a világsztárok másfél órát bírnak egy este egy színpadon, amit én annyira nem díjazok, de hát örüljünk, ha egyáltalán útba ejtik Budapestet. Tehát cirka 20 perces késéssel indultunk, de azt kell mondanom, vártam volna még többet is, ha tudom mire számíthatok. Amint a már korábban említett pálmafás függöny mögül előbukkant a zenekar, és néhány másodperc után maga az est főszereplője is, az Arénában azonnal beindult a buli.
Jártam már én is jópár koncerten, és eddigi tapasztalataim szerint az első két-három szám alatt a közönség általában még ébredezik, szokja a közeget. Ezzel ellentétben Bruno berobbanása a színpadra annyira jól sikerült, hogy gyakorlatilag az első percektől kezdve már az ülőhelyeken is állva tombolt a nézősereg. A szigorúan másfél órás produkció alatt mindenki táncolt, énekelt, sikítozott, mondhatni önkívületi állapotban, ami valószínűleg Brunonak és csapatának is feltűnt, hisz az egész műsor alatt valami levakarhatatlan mosoly ült az arcukon. Szeretem megfigyelni a hozzánk érkező sztárok reakcióit a magyar rajongási faktort látván, és eddig kivétel nélkül mindenkinek mély döbbenetet láttam az arcán. Mintha nem hinnének a saját szemüknek vagy fülüknek. Mivel nem ismerik az országot, nem ismerik a közönséget, valószínűleg úgy állnak színpadra, hogy lenyomják a kötelezőt, de amikor szembesülnek az itthoni zenekedvelők méltán híres bulizási szokásaival, szemmel láthatóan ők is átadják magukat az élvezeteknek, és innentől kezdve már szívügyként kezelik a produkciót.
Ezt éreztem most Brunoék kapcsán is, hisz az egész koncert alatt végig kommunikáltak a rajongókkal, és nem csak a szokásos tapsoltatásra és énekeltetésre gondolok. A produkció valóban világszínvonalú, minden egyes hang, fény vagy mozdulat precízen kiszámított, ennek ellenére végtelenül szórakoztató. Bruno Mars hangja cédé minőségű, és persze egyetlen sor sem szólt felvételről. Olyan könnyedén éneke, és táncol is egyszerre, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga. Megnyerő külseje, huncut mosolya és magával ragadó személyisége burokként zárta körbe az Aréna közönségét. Nem volt olyan pillanata a bulinak, amikor egy picit is elkalandoztam, ne adj Isten, unatkoztam volna.
Összefoglalva, ülj le fiam, ötös! Ja, és küldd be a szüleidet! A csillagozást azért nem teszem hozzá, mert itt is hiányoltam a produkció végén a meghajlást. Nálam ez valami rossz beidegződés, de úgy gondolom, egy koncertnek kell, hogy legyen eleje, közepe és vége főcím is. A végjátékhoz pedig hozzátartozik az össznépi elköszönés meghajlás formájában. Manapság ez sajnos kiment a divatból, ami nekem komoly szívfájdalmam, de ettől az egy negatívumtól eltekintve tényleg szórakoztató volt az este.
Végül pedig ismételten szeretném jelezni a kétkedőknek, igenis van piaca itthon az igényes zenének. Erre kitűnő példa volt ez a produkció is, hiszen már jóval korábban elkeltek a jegyek, és egyetlen szektort sem kellett lezárni az Arénában!
Szólj hozzá!