Sosem vonzott a sorozat, mégis derekasan végigküzdöttem magam rajta lányom kedvéért, aki szó szerint rajong érte. Ezek a sorozatnézéssel múlatott esték segítettek számomra, hogy közelebb kerülhessek az ő világához, nem beszélve arról, hogy jó okot adtak nekünk az időnket együtt tölteni.
Ennek köszönhetem, hogy a Trónok Harca koncertre úgy érkeztem, hogy sem az óriási vetítővásznakon megjelenő jelenetek, sem maguk a zeneszámok nem voltak ismeretlenek számomra, sőt. Mivel alig két hónap alatt „rágtuk át magunkat” az eredetileg hét évadon átölelő történetfolyamon, viszonylag friss élményként él bennem az egész mese.
A szuperlatívuszokban fogalmazó beharangozó újságcikkek egy csöppet sem túloztak. Lenyűgöző, felejthetetlen, hihetetlenül látványos, virtuóz, grandiózus – szerintem tudjuk le ezeket a kifejezéseket már rögtön itt, a cikk elején. Szorítkozzunk inkább annak megfejtésére, hogy mivel tudja ez a produkció ezeket a cseppet sem túlzó jelzőket kiérdemelni.
Tökéletes hangzás
Ahogy egy nagyzenekari koncerthez illik, természetesen első a megszólalás. A show megalkotói nem bíztak semmit a véletlenre. A hangzás tökéletes volt a vészjósló beengedő zenétől, helyesebben egyhangos búgástól kezdve a hatalmas nagyzenekari fortissimókon át egészen az utolsó taktusig. Úgyis, hogy jómagam egyáltalán nem a keverőpult felől hallgattam végig, hanem a rendezői balon elhelyezkedő lelátó legtetejéről.
A hangzás tökéletessége természetesen a nagyszerű zenészeknek is köszönhető: úgy a koncert során többször is főszerepet kapó énekesnőnek, hegedűsnek, csellistának, fúvós szólistának és a három dobosnak, mint a magyar zenészekből álló nagyzenekarnak és kórusnak. És nem utolsó sorban a zeneműveket jegyző zeneszerző-karmesternek, Ramin Djawadinak.
Ízig-vérig amerikai
A Trónok Harca koncert felvonultatta az amerikai sikerprodukciók szinte valamennyi kötelező elemét. Ezek között elsőként térnék vissza az este sztárjára, Ramin Djawadira, a 44 éves, anyai ágról német, apai ágról iráni származású zeneszerzőre, akinek az ötlete nyomán valósulhatott meg a produkció. Bármennyire is a sok-sok zenész és technikai személyzet munkájának volt köszönhető ez a valóban felejthetetlen koncert, azért alapvetően mégis csak egy one-man-show-t láthattunk, amelyben az abszolút sztárként kiemelt zeneszerzőn kívül jutott még néhány epizódszerep a szólistáknak, énekesnek, sőt a színpadon csuhában énekelve végigvonuló énekkarnak is. Ramin Djawadi pedig tökéletesen hozta a magának kiosztott főszerepet. Egyszerre volt barátságos és közvetlen főhős, aki már az első, magyar nyelvű köszöntőjével belopta magát a közönség szívébe. Emellett nagy hangsúlyt kapott egy-egy zeneszámban hangszeres tudásának bemutatása is, így vált lehetségessé, hogy minicimbalmon, elektromos gitáron vagy akár egy többméter magasra felemelt dobogón elhelyezett orgonán brillírozó zenészként is bemutatkozott.
Feltehetően a már emlegetett amerikai szemléletnek köszönhető az is, hogy a zeneszerzőn kívül egyetlenegy szólista neve sem kattintható ki a neten, amit az én zenész énem jócskán sérelmez is. Esküszöm, hogy ha tudom, hogy még a produkció hivatalos oldalán sincs megnevezve egyetlen egy muzsikus sem, jobban figyelek és jegyzetelek ott helyben, az Arénában a bemutatásukkor. Így csupán név nélkül emelném ki, hogy Djawadin kívül a gyönyörű és aranytorkú félvér énekesnő, a többtízméter magasban függő és ott szívhez szólóan muzsikáló hegedűs hölgy, a szintén bravúros csellista – aki a sorozat főcímzene témájának megszólaltatásában jutott főszerephez –, a rendkívül sokoldalú, didgeridoon vagy fuvolán egyformán virtuóz fúvós szólista, vagy akár a három tűpontos és szó szerint átütő erejű dobos-perkás – mindannyian fantasztikus teljesítményt nyújtottak.
A produkció tipikus amerikaiságát természetesen a különleges showelemeknek is köszönhette, így a minden oldalról egyforma látványt nyújtó színpadegyüttesnek, a magasba emelt művészeknek, a zenével együttélő pirotechnikai és más kivételes látványmegoldásoknak és természetesen a monumentális vetítővászonnak.
Különleges hangszerek
Az előadás során természetesen nem csak a sorozatra is jellemző átütő látványvilág, de a különleges hangszerek is kiemelt szerepet kaptak. Maga a zeneszerző-karmester szólaltatott meg egy, az amúgy komolyzenei hangversenyeken nem túl népszerű elektronikus gitárt, később egy minicimbalmot. És itt láttam először egy fura fúvós hangszert vészjósló, búgó hanggal, melynek végéből egy kötél lóg ki, és megszólaltatása során a zenész a hangszert úgy lóbálja és mozgatja, hogy a kötél pörög a végén. Valaki tudja, mi ez? Biztosra veszem, hogy ez is valamilyen törzsi hangszer, akárcsak a szintén a koncerten megszólaló didgeridoo, de bárhogy is kutattam, szégyenszemre nem találtam meg a nevét az interneten.
A történet átfogó fölelevenítése
…méghozzá a képernyőn már megszokott kiszereléssel megegyező grandiozitással. Az ember hol egy mostanában divatossá váló koncertvetítésen (egy hasonlón készült beszámolónkért kattints ide – La-la Land), hol egy vetítéssel látványossá tett komolyzenei koncerten érezhette magát. A néző újra találkozhatott kedvelt és rettegett karaktereivel, és átélhetett minden fontosabb eseményt, amelyet a hét évadon átnyúló történetfolyam felvonultatott.
Egy ízig-vérig 21. századi és nem kevésbé ízig-vérig amerikai produkciót láthattunk pénteken az Arénában, amely képes lehetett még azon nézők figyelmét is felcsigázni a komolyzene iránt, akik talán eddig sosem jártak nagyzenekari koncerten. Ez talán az egyik legnagyobb érdeme is a show-nak, amit biztos vagyok benne, hogy még sokáig nem fogjuk elfelejteni.
Szólj hozzá!