Van olyan, hogy az ember azon rimánkodik magában, hogy ne kapcsolják fel a villanyt és/vagy ne nézzen le a zenekar a közönségre, mert arcpirítóan ciki a látvány... Akkor még inkább, ha egy ilyen remek előadó – és remek zene uralja a színpadot. Arra gondoltam, kéne valami hologramkészítő szerkezet, amely beszkenneli a meglévő embereket, aztán ötszörös mennyiségben rávetíti a képet a küzdőtérre... Annyira hálás szerettem volna lenni az élményért, hogy még erre a kegyes hazugságra is simán rávettek volna. Már ha lenne egy ilyen kütyüm... Sokan elhagyták a kényelmes székeiket, és igyekeztek a székektől megszabadított első sorokban pozíciót foglalni – hely volt bőven.
Omar Sosa olyan koncertet adott múlt héten Budapesten, amely minden nyári fesztiválon – s gyanítom: minden másik országban – azzal ért volna véget, hogy a közönség lebontja a színpadot. Talán ez is volt a baj, hogy az egyre verőfényesebb nyáreleji napokon nehéz beterelni a zárt térbe az embereket. Lehet persze vitatkozni, hiszen a zene mindenhol hatással van az emberre, csak éppen el kell jutni abba a helyzetbe, hogy áldásos hatását élvezhessük...
A másik sejtés a magyar ember görcsös jazz-parája. Mert a jazz valami komoly, emészthetetlen, szigorúan vájtfülűeknek való portéka... Hangzavar, kusza dallamok, meg-megtörő ritmusok, ráadásul általában szöveg sincs hozzá. Nem is zene, hanem valami komoly tétel egy zenei műfajokról szóló értekezésben, és aki azt mondja, szereti, az is hazudik...
Omar Sosa és társainak zenéje olyan hangulatot teremtett a lazán feltöltött teremben, amely bármelyik dáridó forráspontját felülről verte volna.
Mert Sosa jazz-e egy kellemes filmzene volt, storyboard nélkül. A film benned pörgött: először egy forgalmas nagyvároson hasítottál át valami lehajtható tetejűvel, aztán kiértél a tengerpartra, ahol karibi dallamokra ropták a népek, megismerkedtél valakivel, majd néhány snitt errejéig félrevonultatok, de csak azért, hogy aztán újból belevethessétek magatokat a buliba. Hangszer-, stílus- és tempóváltásokkal egy komplett színes szélesvásznút össze tud hozni négy tehetséges, a színpadon lehengerlő formát hozó zenész. Kórusban énekelhető refrénektől mentesen is.
Nekem kicsit sok volt a karibi és kevés az afrikai, sőt: Sosa zongorajátékát is szívesen hallgattam volna többet, de a zenészek úgy döntöttek, akárhányan is vannak odalent, ők most bepörgetik a népet, és ehhez a cha-cha és a salsa tűnt kézenfekvő megoldásnak. A latin-amerikai tánciskolák örökös tagja örömkönnyeket hullajtottak volna. Ha eljöttek volna. De eszükbe sem jutott, hiszen ez csak jazz...
Szívesen hallgattam volna többet a basszeros Childo Tomas (Mozambik) lenyűgöző hangját – hozta magával egész Afrikát, jó volt nézni (meg hallgatni) Sosa és dobosa – Ernesto Simpson (Kuba) – duettjét, azt a koncentrációt, ahogy két zenész úgy kergeti együtt a hangokat, hogy közben 5 méterre ülnek egymástól és pillantásokkal kommunikálnak. Leandro Saint-Hill (Kuba) éppolyan szerénységgel és tehetséggel kezelte a szaxofont, mint a fuvolát és a klarinétot. Együtt meg verhetetlenek.
Csúcspontja volt az estének, amikor Omar Sosa felpattant a zongorától, és körbetáncolta a színpadot – úgy nézett ki, mint Gandhi, Yoda és valami közép-amerikai vudumester egy személyben... Hála és boldogság lebegett a levegőben – végül ezt varázsolta ki együtteséből a közönségnek ez a koncert teljes időtartma alatt vigyorgó pasi.
Többször visszatapsolta őket a közönség, mindenki nagyon verte a tenyerét, hogy többnek hasson – de amikor a koncert elején behozott mécsest elfújta az est főszereplője, már tudtuk, több kijövetel már nem lesz.
Igazi zenészeket látni mindig felemelő élmény, akkor különösen, ha a körülmények nem éppen ideálisak, meert az efféle helyzetekben mutatkozik meg a zene és a közönség iránti alázat.
Szólj hozzá!