Soha nem tartozott a banda a kedvenceim közé, így pusztán műkedvelő titulusban voltam jelen a koncerten. Nekem mindig ők voltak a Német Edda. Nem tudom, miért, talán a túl sok farsangi jelmezük miatt. A túl sok strassz, a túl sok szegecs, a tú-túl-túl sok minden magukra aggatva – átbillen a pénzért nem vehetsz stílust halmazba. De méltatom inkább a koncertet, mert hát mégiscsak a zene köt össze velük.
Ezen az estén megértettem az előzenekar felbecsülhetetlen fontosságát egy koncerten. Miért? Mert itt nem volt ilyen. Este nyolc előtt pár perccel érkeztünk meg, és épphogy beálltunk a sorba a védőitalért, már szólt is a hangosbemondó, hogy „kérjük foglalják el helyeiket, mert az előadás hamarosan kezdődik”. Pánik! Még meg se kaptuk a sörünket! Zsolti barátomnak ennél sokkal tovább terjedt a gondolata:
Te, Atus, a Rigolettóra jöttünk?
Hol az előzenekar? Kinek a koncertje alatt fogunk alapozni? Mit fogok mondani otthon, hogy megjavultam? Ezek után 1 sörrel és eggyel kevesebb lelkesedéssel bementünk a helyünkre.
Az intro olyan elemi erővel és hangosan verte be a dobhártyánkat, hogy szavak híján csak összenézni tudtunk. De abban minden benne volt: húúúvazzeg! (az elhangzott dalokat nem fogom felsorolni ebben a cikkben sem). Az egykori NSZK elsőszámú metálbandája 2016-ban is képes volt megtömni az Arénát többségében a nosztalgiahullámot megülő 40-50 évesekkel. Klaus Meine énekes hangja fikarcnyit sem változott, ám a színpadon rohangálás már inkább tojásokon lépdelés volt. Szeretnék én így futkosni közel a hetvenhez…
Az első dalok közben kimértség volt tapasztalható a színpadon, és csak a doboson (James Kottak) éreztem azt az igazi zsigerből zenélést. A közönség zöme inkább a régi daloknál lendítette meg a zajszintmérőt, de az igazi hangorkán rendszerint elmaradt.
A színpadkép nagyon látványos volt… egy kliphez! Nekem az élő koncertek varázsához hozzátartozik, hogy látom tornyosulni az erősítőket a háttérben, és kábelekkel van összehuzalozva. Itt szépen eltakarva minden, amolyan német precizitásssal, és a kivetítő képei köszönnek vissza mindenhonnan. Szép, szép, de nekem túl steril. Rend a lelke mindennek, de a színpad legyen a pokol tornáca, ha lehet. A dalok minőségével és a hanggal szemben az égvilágon semmi kritikát nem lehet megfogalmazni. Talán a dobosnak a cinjeit lehetett volna jobban megtolni, de alapjában véve tökéletesen szólt. Minden hang a helyén volt, és a gitárszólók pedig egyenesen az élvezetfaktoromat döngették. Nem, kérem, itt nem egy nyugger bandát láttunk, ez a koncert volt a tökéletes példája annak, hogy ha valamit szívből csinálsz, akkor kortalanná válsz te is, és az alkotásod is.
Ami viszont megint megütötte a szemem (és nem a fülem szerencsére), hogy megint túlvitték a sok strasszt és kiegészítőt, amolyan Pataky „Liberóta” Attilásan. Klaus Meine szinte minden harmadik dalnál új mellényt vett magára, mintha meg kéne győznie minket, hogy színpadképes a ruhatára. A dalok megkomponált koreográfia alapján voltak tálalva, a kifutástól a két gitáros helycserés támadásáig. Szintén német precizitás. Az én véleményem szerint, még egyszer mondom: az én véleményem szerint engedni kell az ösztönös zenélést, nem kell minden mozdulatra figyelni. Ettől nekem egy kicsit mesterkélt volt az egész.
A dobos volt az egyetlen, aki szart bele az egészbe, és olyan show-t produkált ott hátul zsigerből (vagy ő az egyetlen jó színész a csapatban), hogy nem véletlen a tetoválás a hátán: Rock' n Roll Forever! KISS koncertet idéző dobszóló, miközben kiemelkedik a teljes dobogó és felemelkedik 8-10 méter magasba. Na, itt azért elhasználtam pár légdobot… Erőből és látványosan adta az alapot egész este.
A koncert felénél felcsendült a Wind of Change fütyülős bevezetője, és szó szerint a hideg futkosott a hátamon, olyan mélyen megérintett. Tényleg felemelő volt hallani. Amikor gyerekként a sulibulikon vártuk ezt a nótát, hogy majd de jó lesz lassúzni a kiszemelt lánnyal, na, akkor még kedveltem. Idővel már valamiért inkább átnyomom a rádiót, ha meghallom. És ezzel nem minősíteni akarom, hanem pusztán túltolta a média.
Persze, így, több mint húsz év után élőben hallani, nagyon megható volt. Régi és új dalok váltották egymást végig, sok jó dal és szóló – de nem tudták magukat megszerettetni velem továbbra sem. Nekem hiányzik belőlük a stenk, amitől egy banda hiteles lesz. Látni, hogy imádják a zenélést, látni, hogy a szívüket is beleteszik, de azt is látni, hogy minden aprólékosan megterveztek. Nincs benne a gépezetben az a picike kosz. Amitől a látvány és a hangzás mocskos lesz. Ez is német precizitás.
A koncert negyed kilenckor kezdődött és pontban háromnegyed tízkor véget is ért. Se több, se kevesebb! És a Gyöngyhajú lány-átiratot nem vették elő még itt, az Omega hazájában sem. Percre pontosan kilencven percnyi német stílust élvezhettünk az Arénában. Pest vonzáskörzetében lakom, és rendszerint rohannom kellett az utolsó buszhoz egy koncert után, de ezen az estén még simán egy moziba is beülhettem volna utána, akkor is elérem a buszt.
Klaus Meine és csapata kétség kívül nagy hatást gyakorolt a rockzenére, de nem érzem igazi rocknak. Nem kell köpködni a színpadon meg végiganyázni az összekötőszövegekben (ja, de), viszont nem is kell ennyire korrektnek lenni. Mégis csak a sátán menyegzője egy rock koncert…
Főhajtás előttük, hogy nagyfater korban még mindig zúznak, de a német gépezetet ki kéne dobni, és pusztán a pillanatra hagyatkozni. Egy steril koncert volt, minden tekintetben. A spontaneitás halvány jelét nem lehetett felfedezni, de természetesen ezek mit sem vonnak le az este értékéből. Itt voltak, zúztak, mentek!
Mire kiértem a küzdőtérről már félig le volt bontva a színpad. Ejj, de precízek ezek a németek. Várhattak volna, míg kimegy mindenki, legalább az illúzió miatt…
Ha legközelebb jönnek, elmegyek-e a koncertre? Minden bizonnyal igen, de nem fogok kapkodni a sörös pultnál, ha kezdenek. Mert ez meg a magyar precizitás! Amit elkezdesz, azt tisztességesen fejezd is be.
Metálbéke!
Fotó: MTI/ Mohai Balázs
De rövidesen lesznek saját képeink is!
Szólj hozzá!