Bár az idei Paloznaki Jazzpiknik már a 11. a sorban, jómagam első bálozóként vettem részt a fesztiválon. Hogy eddig miért maradt ki a sorból, magam se tudom, valószínűleg programütközés miatt nem jutottam el oda, de most pótoltam a hiányosságom. Őszintén szólva, nem vagyok a jazz fanatikus rajongója, ráadásul az alkoholé sem, így kissé félve indultam neki ennek a fesztiválnak, ahol köztudottan az előbb felsorolt két tényező a fő mozgatórugó. Ami - vagy inkább aki - miatt mégis rászántam magam az utazásra, az régi nagy kedvencem, Rick Astley. A nyolcvanas-kilencvenes évek gigasztárja nem először jár hazánkban, de sajnos eddig nem sikerült eljutnom egyetlen koncertjére sem, amit így utólag is nagyon bánok. De nagyon remélem, hogy nem most láttam utoljára honi színpadon!
Amikor Pestről elindultunk, még javában sütött a nap. Paloznakra érve már kicsit felhős volt az ég. Nik West koncertjén még csak némi szél borzolta össze a frizuránkat, majd Rick Astley meghozta a szakadó esőt. Eme rövid időjárásjelentéssel szemléltetném, hogy nehezített pálya volt szabadtéri koncert szempontjából, de hát mit nekünk hidegzuhany, ha egy bakancslistás előadó buliján tombolhatunk?
Mint említettem, első alkalommal látogattam el a fesztiválra, így nekem minden újdonság volt és felfedezésre várt. Próbáltunk két koncert közt kicsit szétnézni, de az az igazság, hogy ez nem is olyan egyértelmű, mint gondolnánk. Már a helyszín megközelítése sem olyan egyszerű, és mivel autóval érkeztünk, igénybe vettük a füves területre helyezett parkolót, ami távozásunkkor már jócskán megszívta magát vízzel, így izgalmas volt a sárban tapicskolva a sötétben megtalálni a szépen egymás mellett álló járművek közül a sajátunkat, majd elhagyni úgy a területet, hogy ne kelljen az emelkedőhöz segítséget kérni néhány jól karbantartott fiatalembertől egy kis betolás erejéig. Nekünk szerencsénk volt, de láttunk kínlódó autósokat.
A karszalagunkat némi sorbanállás után könnyedén felvettük, és egy szokásos táskás átvizsgálást követően (ennek később még lesz jelentőssége) be is jutottunk a területre. Első utunk azonnal a mobil illemhelyekhez vezetett, ahol sajnos se vécépapír, se szappan, de legalább a konténeres változat. A nagyszínpad és környéke gyakorlatilag egy domboldalon található, ami azért jó, mert ha épp nincs tömeg, és az időjárási viszonyok is kedvezőek, akkor valóban kivitelezhető a pikniktakarón való üldögélés úgy, hogy még a színpadi prokució is baráti távolságból élvezhető. Ugyanakkor egy majdnem fullos koncerten már közlekedni is nehéz a területen, nemhogy piknikezni.
A programtábla szerint összesen 4 színpadon zajlanak a koncertek. Mi ebből csak a nagyszínpadot láttuk, pedig, eskü, elindultunk megkeresni a három kisebb helyszínt, de már az megzavart, hogy ehhez először el kellett hagynunk a fesztivál területét, majd a kis utcákban bolyongva próbáltunk rájönni, merre van az amarra, de egy idő után feladtuk. Igaz, sok időnk nem volt a kutatásra, meg biztos mi vagyunk a bénák, de talán majd legközelebb ez is sikerül. És itt jön képbe a táskás átvizsgálás, mivel visszatérve a nagyszínpadhoz gyakorlatilag újra be kellett léptetnünk magunkat. Ezek a rutin eljárások a bejutás érdekében egy fesztiválozó szemszögéből nézve idegesítők, ugyanakkor értjük a szükségességét. Azt viszont nehéz nyugodtan fogadni, ha egy kb. negyed órával azelőtt még a fesztivál területén vásárolt - egyébként nem túl olcsó - ásványvized, amit ki sem bontottál, nem akarják beengedni az újbóli becsekkolásnál. Ha már arra "kényszerítenek", hogy a három kisebb színpad eléréséhez kilépj a főkapun, akkor ezt a visszatérős problémát valahogy meg kéne oldani.
A legfőbb negatívum, ami nálam lecsapódott egyértelműen az evés-ivás témakörhöz kapcsolódik. Az egy dolog és lassan már megszokott az ilyen jellegű fesztiválokon, hogy minden étel méregdrága, és bár hangzatos neveken futnak, valójában az ár-érték arány nagyon nincs egyensúlyban. Azt is megértem, hogy ehhez a piknikezős fílinghez és a jazz zenéhez kiválóan passzol a bor, a pezsgő meg a prémium sörök. Viszont számomra elfogadhatatlan, hogy egy fesztiválon 98%-ban csak és kizárólag alkoholos italokat lehet vásárolni! És sajnos ez nem túlzás. Ennyire brutális módon az ember arcába tolni ezt a rengeteg piát csak kifejezetten erre a célra létrehozott eseményen tapasztaltam. Az összes bódét körbejártuk, hátha valahol lehet kapni egy sima kólát vagy bármilyen más üdítőre hajazó italt, de csak egyetlen helyet találtunk, a bejárathoz közel, ahol szintén egy nem olcsó kategóriás, ugyanakkor nem szokványos márkás dobozos üdítőre leltünk. Elvétve találtunk üveges ásványvizet árusító bódét is, de annak valójában nem az volt a fő profilja, max kísérőként adták a borok mellé. Tekintettel arra, hogy ez egy családiasnak mondott fesztivál, ahol sok gyerekkel is találkoztunk, ráadásul rengetegen jöttek autóval vagy kerékpárral, számomra felfoghatatlan hogy lehet ennyire kivonni a forgalomból az alkoholmentes italokat. Ezen mindenképpen javítani kellene!
Még egy utolsó negatív kitérőt tennék, mielőtt rátérnék a koncertekre. Méltatlanul kevés a fesztivál területén a kuka. Igaz, ami van, az többnyire szelektív, viszont fel kell kutatni. Ez egy délutáni sávban, amikor még lézengenek az emberek akár szórakoztató is lehet, viszont éjszaka a sötétben és a tömegben már nem igazán. A rutinos fesztiválozó megszokta, hogy az árusító bódék mellett mindig van kuka, vagy legalább egy nagy szemetes zsák, de élelmesebb helyeken a sörpadok végeire is felragasztanak egyet-kettőt, ami nem a legszebb látvány, viszont hasznos, ha nem akaják, hogy a területet ellepje az eldobált szemét. Ráadásul itt vígan sétálgattak az emberek valódi üvegpoharakkal és pezsgős/boros üvegekkel a kezükben, ami éjszaka a kivilágítatlan domboldalon botorkálva hatványozottan balesetveszélyes.
A koncertek. Nem titkoltan Rick Astley miatt érkeztünk, de ha már ott voltunk, megnéztük a nem mindennapi megjelenésű csaj énekes-basszerost, akiről a legnagyobb rock ikonok is elismerően nyilatkoztak. Nik West valóban egy tűzről pattant menyecske, aki igazi show-women a színpadon. Extravagáns öltözete már eleve magára vonja a figyelmet, ugyanakkor mesterien játszik a húrokon, és nem mellesleg hangilag is megáldotta a teremtő. Válogatott zenésztársaival tökéletes egységet alkot, ugyanakkor szólóban is megállja a helyét. Az koncert különlegesen cuki pillanata volt, amikor Nik egy év körüli gyermekével a karjában énekelte a nemrég elhunyt Tina Turner legendás Proud Mary című dalát, amit láthatóan a picúr is nagyon élvezett.
Az az igazság, hogy Rick Astley még mindig sármos. Bár 57 évesen fiatalembernek már nem mondható, valahogy mégis meg tudta őrizni azt a fajta "gyermeki bájt", amit megszoktunk tőle a nyolcvanas években. Az öltöny és a jól fésült haj már védjegyévé vált, mint ahogy a valószínűleg már unalomig játszott 30+-os slágerei is, amire a mai napig vígan ugrál a közönség. Ugyanakkor ő maga jóval több annál, mint egy letűnt kor egykori üdvöskéje. Imádnivalóan laza, humoros, emberi – és egy kicsit sincs elszállva magától. Sőt, bátran alkalmazza az öniróniát is, ami lássuk be, a sztárközegben elég ritka jelenség. Bár saját elmondása szerint ezen az estén kicsit küszködött a torkával, mi ebből nem sokat észleltünk. Valószínűleg azért sem, mert közben mi meg a hol nyakunkba ömlő, hol csak csepegő esővel küzdöttünk. Rick viszont hálás volt a közönségnek, hogy kitartottak a végsőkig, és egy alkalommal szolidaritásból ki is állt a színpad szélére, hogy a két tenyerében összegyűjtött vízmennyiséget rálocsolja a tökéletesre fésült hajára. Ugyanilyen kedves és magyar füllel vicces jelenet volt, amikor bevonszolt a kulisszák mögül egy hazai fiatalembert csak azért, hogy helyette kimondja az "egészségetekre" szót. Ez aztán annyira megtetszett neki, hogy a későbbiekben is folyamatosan ismételgette. A magával hozott dallistában jócskán szerepeltek régi kedvencek, de helyet kapott a legújjabb Dippin My Feet című szerzeménye is, ami 3 hete kapott videó formátumot, és előfutára az október 6-án megjelenő Are We There Yet címet viselő albumának. Nagy meglepi volt a hazánkat szintén megjárt Harry Styles As It Was slágerének felbukkanása, valamint az AC/DC klasszikus Highway to Hell is Rick közreműködésével a dobok mögött. A koncert vége felé már pár pohár borocska is előkerült, amit a kiváló zenekari tagok és persze a főszereplő is örömmel kortyolgatott. Mi remekül szórakoztunk, reméljük Rick is hasonló érzésekkel távozott a színpadról, mert akkor van még esély a viszontlátásra, amiért erősen szurkolunk!
Ha leszámítjuk a kezdeti nehézségeket amibe belebotlottunk, akkor azt gondolom a Paloznaki Jazzpikniknek komoly helye van a hazai fesztiválpiacon, és ha továbbra is sikerül hasonlóan neves és közkedvelt előadókat meghívniuk, nem lesz okuk panaszra a nézőszámok tekintetében. De azért egy cseppnyi ráncfelvarrást mindenképpen javasolnék! ;)
Paloznaki Jazzpiknik, fesztivál, Rick Astley, Nik West
Szólj hozzá!