„Különleges atmoszférájú koncertre számíthat a közönség” – írtuk például mi, s gyanítom, néhány felsőfokot idéző jelzőt már lenyisszantottunk a készen kapott mondatról. Akár maradhattak is volna, mert ez tényleg egy különlegesen jó koncert volt, még akkor is, ha nekem a térdemmel kellett kitámasztanom az 5 székből álló sort, mert egyszerűen el volt törve, és ha nem vigyázok, az előttem ülő nyakába borulok rendre. Egyszer majdnem meg is történt, amikor a mögöttem ülő, magát nonstop fényező pasi azt mondta a csajának, hogy ki a fene az a Simply Red, legközelebb majd szól _nekik_, hogy valami rendes bulira adjanak jegyet. Ekkor kissé elernyedtek az izmaim a csodálkozástól, és legott zuhantam is előre. Nem tudom, írtam-e koncertről rosszat, és azért kaptam, én, egyedül, a szamárpadot, vagy a létesítmény nem vesz tudomást az amortizációról, mindegy is. Az első kapóra jövő sötét alatt átültem egy másik széksorba.
Bevallom, nem voltam sem Simply Red, sem Mick Hucknall-rajongó, az előző formáció számait ismertem, a refrén mindegyiknél ment most is, de nem álltam volna, mondjuk egy éjszakát, sorba a koncertjegyért. Most már simán. A pasi remek zenész, énekes, előadó, nyitott mind zenében, mind a személyiségében – ezért is lehetett az, hogy az üldögélésre kényszerített közönség a vége felé már a színpad tövében csápolt, és boldogan nyújtogatták a kezüket felfele, hátha összejön egy pacsi.
Az van, hogy Mick Hucknall bulija úgynevezett „színházi-ülős” koncertként volt hirdetve, mer’hogy az is volt, csak nem értem, miért. Attól, hogy nem zúznak ezerrel a színpadon, még jön a ritmus és a dallam, s nincs az a zeneszerető néző, aki ne ugrana fel már az első szám után. De itt csak rendes és fegyelmezett rajongók voltak, szépen ültek. Miközben az énekes ugyanazt hozta a színpadon, amit a nemülős koncerteken szokás… Szóval, valahol szívás volt ez a népnek, és többen nehezményezték, hogy még a szokásos ráadásszámok alatt sem engedte le a zord biztonsági őr a tribünről táncolni egy kicsit az arra vágyókat. Én megértem, hogy a Glasgow Royal Concert Hallban vagy más efféle helyeken nem az átszellemült ugrálás dívik, de az Aréna jóindulattal sem tartozik ezen koncerttermek közé. Ha nincs ez a fegyelmezés-para, sztem még fergetegesebb buli lett volna, mert tudjuk, hogy ehhez nem csak az előadó, de a közönség is szükségeltetik.
A koncert gerincét az új album, az American Soul alkotta, és ahogy a neve is mutatja, szólt a soul, búgott a blues, ami már csak azért is különleges élmény, mert Hucknallnek nem az a jellegzetesen soulos-bluesos hangja van. A görögök jutottak eszembe, akik fahéjat tesznek a darált húsba, ami elsőre nagyon hülyén hangzik, de ahelyett, hogy a fűszer teljesen átvariálná az eredeti hús izét, inkább csak meglágyítja és zamatosabbá teszi azt. A vöröshajú volt a mi fahéjunk, és kajáltuk a műsorát.
Röpködtek a nevek: Beatles, Animals, Ray Charles, Etta James, és lehetett érezni, hogy nem arról van szó, hogy a saját hitelét kívánja velül alátámasztani, hanem igenis köze van hozzájuk: némelyikhez személyesen, másokhoz pedig a zenéjüklön keresztül. A zenekar pedig tökéletes rutinnal tudta, mikor kell hátra húzódni és hagyni érvényesülni az énekest, ugyanakkor megismerhettük őket egyenként is, legalábbis, ami a zenei tudásukat illeti, mert ez a műfaj bőven ad lehetőséget a szólókra. Kissé nehezményezem, hogy egyetlen sajtóanyagban, de még a hivatalos honlapon sem tesznek említést róluk név szerint, de majd egy szemfüles google-rider rábukkan a listára. A Jack Sparrow-kinézetű gitárost például olykor észre sem lehetett venni, aztán hirtelen ott tépte a hangszert a színpad közepén, uralkodva a látványon.
Apropó: ami a színpadképet illeti – nálam különdíjat kapott. Valószínűleg, a világ egyik legegyszerűbb terve volt, de tökéletesen működött: más-más megvilágításban más-más háttér volt látható, néha fejgépeket, máskor például kínai kívánságlámpásokat idézett meg, attól függően, ahogy a zene hangulata éppen megkívánta. Onnan lehetett tudni, hogy egy lenyűgöző változat van éppen soron, hogy több száz fényképezős telefon emelkedett a magasba. Egyébként a szektorunkban még ez is tilos volt, míg alant boldog-boldogtalan fotózott, a mi kirendelt védőnk igen komolyan vette a fotózási tilalmat.
Mindent egybevetve, a zene ünnepe volt ez az este a Kavicsban, és mindenki hozzá tette azt, amije volt: kellemesen borzongató élmény volt például hallgatni (és közreműködni), amikor Mick Hucknall a közönséget kérte fel a vokálozásra az „If You Don't Know Me By Now” című, immáron örökzöld számhoz. Igazán persze a nagy Simply Red slágerek tüzelték fel a népet, de a lelkesedés szépen átterjedt a szólóalbumok nem annyira ismerős dalaira is. Profi zenészek, tökéletes hangosítás, maradandó élmény. Remélem, az emberkedős pasinak is, mert mi, akik nem azért mentünk a koncertre, hogy ott legyünk, még utána, a lerobbant villamoson is dúdolgattunk – immáron békésen álldogálva.
Szólj hozzá!