A szervezők tökéletesnek bizonyult döntése alapján a Bohemian Betyars melegítette be az egyre duzzadó tömeget. A srácok szinte szünet nélkül nyomták: 120 százalékon kezdték, és ehhez tartották is magukat az utolsó kilehelt hangjegyig. Az elején kicsit izé… olyan fura volt a hangosítás: az első számnál láthatóan fürgén jár a vonó, de nem jött át a hegedű hangja. Aztán kiderült, hogy nem dugták be. Pályanehezítés. Igaz, később is lehetett volna fogást találni a hangzáson, de minek.
„Ilyen még nem volt…” – hüledezett kollégájának a szervező kinézetű hölgy, és ez még akkor volt, amikor szállingóztak az emberek. Mikor elhagytuk a fotós árkot, már moccanni sem lehetett, még jó, hogy volt pár nagyobb növésű szakember, akik kitaposták az utat, így röpke 20 perc alatt elérhető közelségbe került a Hoppá terasza. Lenézve egyszerűen döbbenetes volt a látvány: a pénteki események után elveszett tömegbe vetett hit egy csapásra visszatért.
Megvan az, amikor amerre nézel, embert látsz, és mindenki egyszerre ugrál, tapsol, rázza a csuklóját – és persze énekel mind?
Mondjuk, az sem mindegy, mit. Manu Chao honlapján a balkán turné első állomásaként hirdették a pesti bulit, amin el lehet rugózni egy kicsit, bár sok értelme nincs. Egyébként is már korrigálták „balkan-east”– re, ez most jobb? A nagy nemzeti frusztrációban egyesek már annak is örülnek, ha nem a Hello, Bukarest-tel szólítanak meg minket. Ehhez képest a balkáni jelző egy baráti hátba verés.
És legyen a hangsúly az elsőn, ami nekünk azért volt jó, mert elég nagyra sikerült a levegővétel, amivel nekivágtak a dolognak, nekik meg soha jobb kezdést. Érzékelhetően oda-vissza sokkolta egymást a színpad és a küzdőtér: Manu Chao és háromszemélyes szabadcsapata rátett pár lapáttal a warm-upra, és kisütötték a hangulatmérőt.
Vicces, hogy mit gondolhatnak rólunk az ide érkező zenészek, mert valahogy mindig meg tudnak lepődni, ha a közönség angolul, spanyolul vagy éppen franciául velük énekel. Most ráadásul bazinagyra sikeredett a kórus, és ha nem lóg a szervezők feje fölött a hisztis lakosság és a skalpra vadászó hatóság kardja, szerintem még mindig ott dalolunk, mert nagyon egymásba szerettünk ottan a Parkban.
A marcona kinézetű basszeros-szirénás Gambeattel, az állandóan vigyorgó Madjiddel és a háttérben meghúzódó, exmanonegrás dobossal, Philippe Teboullal lesz teljes Manu Chao Clandestino-turnécsapata. 4 ember, ennyi.
Cifra a Clandestino mint album sorsa is. Ahogy Alessandro Robecchi írja Manu Chao-könyvében:
Úton-útfélen találkoztam a Clandestino dalaival, az emigránsok érdekeit védő felvonuláson furgonok mélynyomójából szólt. Milánóban, amikor arról beszéltek, hogy bezárják a via Corellin álló központi fogházat, ahová a jogaiktól megfosztott bevándorlókat zárták alapos átvizsgálás után, hogy aztán hazatoloncolják vagy kiutasítsák őket. Párizsban, a sans-papier-ket (dokumentum nélkülieket) támogató harcokban. Calamocarro mezején, Ceuta közelében, ahol afrikaiak százai várják, hogy megkapják a hőn áhított európai élethez szükséges papírokat.
És ugyanezeket a dalokat hallgatták a bemutatókon a divattervezők, a szőrmét viselő állatnyúzók, az egész hiú szépségipar. Aztán később – robbanásszerűen – megjelent a kereskedelmi rádiók hullámhosszán is. A lemez, melyet keveseknek szántak, sokakhoz eljutott.
Szóval ide jött ez a zene és ez a lassan kultikus alak, maga a 21. századi Che Guevara, már ami a rajongók lelkesedését illeti – lengették is a Che-zászlót –, hátára csapja a gitárját és tolja. Persze, ott a vörös csillag valahol a ruháján, a kulturális kavalkádra jellemzően a többiek gatyáján Fatima oltalmazó keze. És kitör az egyestés forradalom, ordítva szapuljuk a politikusokat, csakúgy, mint a Roger Waters-bulin. A punkbandákat leszámítva, honi zenekar ezt így nem nagyon engedi meg magának. És a közönségnek. Pedig milyen jólesik kiüvölteni a nyilvánvalót.
Manu Chao nem puszta zene, bár annak sem akármi. Egyfajta stílus-, gondolat- és hovatartozás katyvasz, jó sok mítosszal, némi marihuánával és rengeteg sztorival. Egyébként nemsokára bemutatjuk a könyvet is. De az már a papírforma, a Parkban viszont mindenki egyestés forradalmár lehetett, kendővel a derekán, sapkával a fején, gitárral a hátán. Szabadság, egyenlőség, testvériség – és annyi enerdzsíja, amennyivel egy város elvilágítana. Így ment ez.
Ezzel szerintem mindent elmondtunk, mert a zenéről nincs mit: semmi extra, semmi reveláció, amit már tudtunk, ismertünk és szerettünk – talán élőben is megvolt már – de bármikor nekivágnánk újra.
Szólj hozzá!