A bejutás, az eligazítás problémamentes volt.
A küzdőtereseknek a pálya bejárati végén és attól balra alakítottak ki büfét. Amikor én bementem, ketten voltak előttem a sorban. A helyzet drasztikusan romlott. Mire eljutottam a második, egyben utolsó korsóig, úgy negyedórát várakoztam az akkor legrövidebb sorban. Ha máshová állok, lett volna ez fél óra vagy több is. Vagyis marhára nem gondolták át, hogy nyáron az emberek egy koncerten ugrálva akár szomjasak is lehetnek.
Az árakról viszonyításképpen: egy korsó sör, pohárárral: 990 + 400 HUF. Később a pohár tulajdonosaként nincsen már újabb betéti díj. De legalább meglehetősen vacak volt a sör. A mellettem beszélgető koncertlátogató-kollégák számolgattak: ha csak minden második ittlevő iszik egy korsóval, az tizenötezerszer négyszáz, mennyi lehet a pohár előállítási költsége, ötven forint? S még egy fontos (sör) szempont: hordozható vécékből volt elég, a koncert élmény-részét nem volt szükséges más élménnyel felcserélni.
Az Iron Maiden-butik az együttes úgy az összes lemezének megfelelő póló ott kínálta az érdeklődőknek. Meg a jelenlegi, Legacy Of The Beast World Tour promópólóját is. Tizenötezer/darab árban. Most inkább nem vettem. Ami érdekes, hogy lemezek nem voltak. Az utolsó, tavalyi Senjutsu sem.
Ezektől eltekintve még lehet jó a koncert.
De ezek voltaképpen csak kis színesek, összességében érdektelenek. Ami érdekes azok az előadások, a koncertek. S itt megint megállok.
A hangzás
Mint a koncert egyik legfontosabbja. Amikor a Lord of the Lost belecsapott a lecsóba, szólt az, mint fene! Csak éppen olyan egyben volt minden hang. Nem úgy volt egyben, hogy a helyén volt a produkció (de egyébként a helyén volt), hanem úgy, hogy nehéz volt a hangszereket elkülöníteni egymástól. Nagyon karakteresen kellett megszólalnia egy gitárnak, hogy kivehető legyen, mit is szól rajta. Vagyis nem az, hogy a finomságok nem hallatszottak, de az járt jól, aki ismerte az elhangzó dalokat, mert tudta, mit kell hallania. Aki nem ismerte, az nem hallotta a dalok finomságait, annak csak valami némileg kusza összbenyomása támadhatott, miképpen is szólhat ez a nóta, amikor jól szól.
Legyintettem, nem akarják bevetni azt a technikát, ami a fő attrakcióé. Majd a Shinedown-ra javul a helyzet.
Sajnos csalódtam: a Shinedown sem szólt jobban. Sokkal nagyobb baj, hogy az Iron Maiden sem. Rendben van, hogy nincsen abszolút hallásom, de azért messze nem vagyok süket. Tegnap voltak magas hangok. Hallottam őket. Néha mást sem... De komolyan, most meg nem mondom, melyikben volt, de ha nem ismertem volna a dalt, ott a koncerten ki nem vettem volna a riffet, ami adott helyen a stúdiófelvételen ott van. Nagyon odafigyelve itt is szólt, de nagyon kellett figyelni.
Valószínűleg nem a technikával van a baj. 2022-ben? Az Iron Maiden-nél? Hanem az akusztikával. S mielőtt vádolnál, hogy irány a fülész, az utóbbi két koncerttel, ahol voltunk, semmi bajom nem volt (Budapest Park mindkettő: Honeybeast, Nick Mason' Saucerful Secrets). A Groupamában olyan volt a hang mint a harminc évvel ezelőtti koncerteken. Csak nem fájt és nem csöngött a koncert után a fülem.
Nem volt bűn szar, csak sokkal többet vártam.
A közönség
A nagyérdeműt szemmel láthatón nem a hangzás, hanem a feeling érdekelte. Ezen a képen éppen a küzdőtérre „iparkodik” a segítőjével a rajongótárs. Fogalmam sincsen, vajon hogyan állta végig a koncertet az úriember...Respect!
S hogy mit jelenthet az Iron Maiden? A pálya bejárata előtti részen egy kőpárkányon ülve szivarkáztam az első sörömmel, amikor odajött András. Fogalmam sem volt, ki ő, azt hitte, a társasághoz tartozom, akihez odalépett, s akinek egy tagját ténylegesen ismerte. Ő magyarázta:
– Volt nekem annyi bajom az életben, hogy más beledöglött volna. De, apám, a zene mindig megsegített. Legyen bármi bajom, csak feldobok egy Maiden-lemezt, és juhéj! Csak a zene képes erre. Bármi bajom van. A zenével alszom, azzal kelek. Érdemes élni miatta, komolyan mondom!
Ahogy láttam más országokban felvett koncertvideókat, a Maidennek igen hálás és lelkes rajongótábora van. Ahogy mondtam, nem túlzás, ha azt mondom, minden második ember Maiden-pólóban feszített, de ennél sokkal árulkodóbb, hogy a pálya közepén álltam, de még ott is rengetegen üvöltötték Dickinsonnal a szövegeket, s egy-egy hangból megismerték a kezdődő dalokat, tudták a rítusokat. Bruce nem győzte dicsérni a nagyérdeműt. (Jó, persze, gondolom, ezt mindenhol megteszi, és az adott ország előnyére fikázza a többit, de azért olyan kis jól hangzott.) A kivetítők egyébként jobban visszaadták a közönség nagyságát és együtt lélegzését a zenével. Valami elkpépesztő volt. Én hozzájuk képest piszkosul nem szeretem és nem ismerem a zenekar munkásságát. (Mondjuk nem is állítanék ilyet.)
Lord of the Lost
A Lord of the Lost német zenekar, gótikus metált játszik. Rákészülésként, miheztartás végett meghallgattam néhány számukat, milyen lesz, amikor már nagyon várom a Maident. Egyben volt, amit hallottam, csak a harmadik szám után unalmas volt az együttes kitalálójának (egyszemélyes projektnek indult a dolog), zeneszerzőjének, énekesének, Chris Harmsnak a hangja. Egy számban csuda jól fest, kettőben sem rossz, háromban elmegy, de efelett már vágyik az ember valami változatosságra. Volt az első benyomásom.
A koncert ha nem is egészen, de másmilyen volt. Valószínűleg a jelenlét. A zenekaré is, az enyém is. Egyrészt az énekes hangja nem lett uncsi. Bár tény, ami tény, mindössze fél órát muzsikáltak. Ennyi jutott nekik. De lett tőlük hangulat, nem volt fájdalmasan mű az extrém megjelenésük sem. Arról nem beszélve, hogy a másfél dobos nagyot jót tett a zenének. Amikor nem féldobolt, billentyült a koma.
Szerencsére volt dal, amit az előfülelés hatására ismertem, így lett összehasonlítási alapom. Az, hogy zenei tréfával fejezték be a nyúlfarknyi megjelenésüket, nálam emelte a renoméjukat. Sajnáltam, hogy rövidke volt a színpadi jelenlétük.
Shinedown
Nem rossz. De nekem semmilyen. Egyáltalán nem zavar, ha szól, még a koncert sem esett rosszul. Pedig előfüleléssel az ő zenéjükben kevesebbet leltem magamnak mint a Lord of the Lost esetében. Jól összerakott, dallamos muzsika, kemény alapokon, jó énekes, de az egyórás előadásukból úgy nagyjából semmi nem fogott meg, nem maradt meg bennem. Ha valaki bekapcsolja egy zenéjüket, biztos nem én leszek, aki kikapcsolja, de az sem, aki bekapcsolja.
A véleményem egyedi. Talán igaztalan, de úgy láttam, a zenekart a hölgyek jobban kedveleik. Az egyikük a Lord of the Lost levonulása után önfeledten üvöltötte a stadion lármájába:
– Shiiiiiinedoooown!
S egy mellettem műélvező páros női szakasza volt, aki igazán élvezett. Izé... Mármint a Shinedown zenéjét.
Iron Maiden
Bánatom, kimondom én, ha a fene fenét eszik is, neheztelek a Maidenre: Nem volt a When the Blind Wind Blows. Az ördög elvitte, ha nem is az egészet...
De tudod, az az ováció, ami akkor tört ki, amikor az elsötétedett stadionban megszólalt, mint kiderült felvételről a Maiden-muzsikája, hát az nem volt semmi. S aztán még be is jöttek a színpadra.
S a színpad szó innentől valós tartalommal töltődik meg. A műsor annyira látványos, felépített volt, hogy nem tudtam eldönteni, koncerten vagyok-e vagy színházi előadáson, ahol az Iron Maiden muzsikál? Mert nem úgy volt ám, hogy van egy színpadkép, aztán játék a fényekkel, némi füst meg tűz, oszt' hurrá, örvendezzék a nagyérdemű, amennyire tud.... Ó, dehogy!
Az első színpadkép japán pagodággal határolt utcarészlet volt. Mert hogy az első három szám az új lemezről érkezett, ami, ugye, japános. Bruce haja szamurájosan kis konyba fogva, előkerül egy szamuráj kard is, meg egy kétembernyi magas japán Eddie is, akivel lehet küzdeni. Fogalmam sincsen, hogyan oldották ezt meg, de tényleg hatalmas volt a fickó, és tényleg, fel-alá mászkált, és vívott. Ha nem is villámmozgással.
A Writing on the Wall után változik a színpadkép: egy templomban vagyunk, a rakott ablakok mindegyikén Eddie-ábrázolások, a plafonról, na jó, a színpad tetejéről hatalmas csillárok lógnak. Bruce egy szakadt papi köntösben vonul be a szín... a templomba. Revelations, Blood Brothers, Sign of the Cross.
Az átöltözései a számokhoz permanensek voltak. Ahogyan a diszletek, a háttérvetítés megvilágítása is.
Aztán megint egy gigantikus alak emelkedik a zenészek fölé, lassan kiterjeszti a szárnyait, és ott hatalmaslik előttünk egy gigantikus Ikarosz: Flight of Icarus. Bruce a kézfejéből fújja a tüzet.
Szerintem a koncert csúcspontja a Fear of the Dark volt. Bruce itt egy pestis-álarcos, gnóm alak formájában énekelt, magasra emelgetve zöld lámpását. A dal felépítése több mint pazar. S azt hiszem, ebből tűnt el a számomra egy gitárdallam, amiről beszéltem fentebb.
A következő blokk a korai nótáké volt: Hallowed By Thy Name, The Number of the Beast, Iron Maiden. Itt már visszacsatolt a szervezetem. Öt és fél órája álltam. Amikor az elején le is ülhettem volna. A derekam... S mert a Maidennek ezt a korszakát még mindig annyira nem. Dicsértem magamnak a látványt, jártunk a pokolban, égtek a tüzek, az elején még ott állt a dombtetőn, oppárdon a kivilágított kereszt, de itt már alásüllyedtünk, lesz, ami lesz...
És vége a koncertnek. Az Iron Maiden kimegy. A dobos, Nicko McBrain még kidobja a közönség közé a párnáját (?) és a dobverőit, majd feleszmél és többiek után kullog. Nem gyulladnak fel a fények. Van remény. Még csak negyed tizenegy van. (A derekam egyre jobban nyávog, hiába ötvenöt év, de nincsen szívem otthagyni a showt.)
Jól teszem: Bruce a The Trooper alatt egy magyar zászlóval a kezében győzi le Eddiet. A The Clansmen meglepetés, eredetileg Blazey énekelte lemezre (tudod, az a két lemez, ami csak nekem tetszik). Majd a Run To the Hills, klasszikus. Ismét búcsú, Nicko előadja az előbbi egyszemélyesét, ismét kikullog.
Perszehogy, és pedig az egyik legnagyobb slágerükkel, az Aces High-al. Ha csúnyán beszélnék, azt mondanám, baszod, figyuzzá má', begyött egy göbzi a srácok fölé, aztán még kavarog is felettük, baszki! A göbzi ott is marad, zene nincsen több, igen, Nicko – az Nicko, be sem mutatják magukat, gondolják, ki nem tudja, ki kicsoda, ennyi volt, a hangfalakból megszólal a Brian élete dala az Always Look on the Bright Side of Life. Hideg stadionfények fel, tudomásul vesszük, ennyi volt az előadás, megyünk kifelé, én pedig áldom a feleségem, amiért rábeszélt, hogy kocsival jöjjek.
Tegnap óta pedig azon gondolkodom, mekkora volt ez a show, mennyire összetett, kitalált volt minden, a díszletek, a vetítések, Bruce ruhái, mennyire rá volt szabva az egész. Meg azon, hogy a Maiden tagjai már marhára nem fiatalok, Bruce is hatvanon felül van (én meg ötvenöt vagyok, és nyávogok a derekeam miatt), de úgy belakta a színpadot, hogy csuda, színészkedettt, harcolt, tüzeskedett, akasztófakötéllel játszott, rohangált, és közben mindvégig énekelt. Nekem csak egyszer tűnt fel, hogy valami benne szorult, aminek ki kellett volna jönnie. Ez dicséret, nem kritika!
S egyébként a többbi zenész sem cövekelt egy helybe, hetven felé még olyan kis csuda virgoncak voltak, hogy csak csuda! Arról nem beszélve, hogy a shownak mindnyájan aktív részesei voltak. A főnök, Stevie Harris basszerja szerencsére elég jól szólt, és valahogy neki tudtam leginkább elhinni Dickinson után, hogy marhára élvezi, amit csinál. A gitárt hárman nyüstölték: Adrian Smith, Dave Murray és Janick Gers.
A kocsiban ülve...
Még járt az agyam. A motor indítása után azonnal ki is kapcsoltam a rádiót. Hogy járhasson. Arra jutottam, hogy ez a show-színház-vetítgetés a maga komplexitásával mindent vitt. Tényleg. De azt írtam a legutóbbi Nick Mason's koncertélményünk után, hogy ha néhány negyvenvattos izzó világította volna meg őket, akkor sem lenne baj. Nos, valami ilyesmi érzésem van az Iron Maidennel kapcsolatban is. Dehogy baj, hogy így volt, ahogyan! Csak mivel a főszereplő mégis csak a zene, a látvány nélkül is élne az egész.
Szólj hozzá!