Meglepetésként ért a lehetőség, hogy részt vehetek Zaz budapesti koncertjén. A véletlenek fura összejátszása révén a tavalyi Jazz Pikniken már láthattam volna őt, de aznap este más, magyar előadók produkciója mellett döntöttünk, saját magamnak sem megmagyarázható módon. Hiszen abból a kevés ismeretemből, ami a világhálóról (a virálisan terjedő, utcazenélős videóból) átszivárgott róla hozzám, briliáns énekesnőről és egy egészen különleges személyiségről van szó. Talán az a kizárólag a francia előadóművészekre jellemző, „Édith Piaf-os” mélymoulinrougevörös világfájdalom tartott bennünket vissza a tavalyi koncert megtekintésétől, ami paradox módon végtelenül vonzó is bennük. Vagy talán csak azért alakult így, hogy most, amikor Zaz és csapata ismét Magyarországra látogatott, a legelső benyomást tudjam szavakba önteni.
Kezdjük az elején!
A már a színpadon zenélő társak közé frappáns audiovizuális megoldással érkezett a főhősnő, aki egy leginkább húsklopfolóra hasonlító kamerával már a backstage-ből szelfivideót lőtt a kivetítőre, miközben megható monológot dünnyögött tulajdonképpen az ars poeticájáról. Honnan tudom, hogy arról, amikor a Satöbbi zenekar Párizs című dalában összegyűjtött francia szavakon kívül egy kukkot nem beszélek ezen a nyelven? Onnan, hogy a művésznő szavai magyarul meg is jelentek a kivetítőn, ezzel azt erősítve, hogy a tartalom és az, hogy a befogadó közeg értse is, egyformán fontosnak számítanak ezen az estén.
„Az én válaszom a sötétségre mindig is az öröm volt.”
Ilyen és ehhez hasonló mondatokat súgott felénk Zaz szubjektív vallomásba csomagolva, egyben megalapozva a mondanivaló komolyságát, aztán elindult a dal, amely – gondolom – folytatta ezt a hangulatot. Ám mivel egy szót sem értettem belőle, inkább szemügyre vettem az énekesnőt és zenésztársait, és így próbáltam első véleményt formálni róluk.
Zaz 46 éves, csinos, vékony, neccharisnyát és bakancsot viselő, rekedt, lázadó és korát meghazudtoló csitri. Hihetetlenül energikus, aki képes egy-egy nótát úgy túlpörögni, amire az (mármint a dal dinamikája) egyáltalán nem ad okot. Lelkesedése gyermeki, hangja pedig fenomenális. Az a fajta énekesnő, aki a bravúrt nem csinálja, hanem a torkában birtokolja. Nem tudom ezt szebben leírni: tudod, amikor valaki nem elénekel egy dallamot, hanem az kigurul belőle. Méghozzá olyan természetességgel, hogy a néző hajlamos elfelejteni, milyen temérdek tanulás révén tehetett szert ilyen fantasztikus énektudásra, amihez az ő esetében különleges és azonnal beazonosítható hangszín párosul.
Kisugárzása, kicsattanó jókedve és mélyen szántó gondolatai azonnal szerethetővé tették őt első látásra is. Emellett igazi francia nő, aki arra is szánt néhány félpercet, hogy kétszeri öltözéssel három egészen különböző szettben jelenjen meg. Azért pedig, hogy többször is próbálkozott magyarul megszólítani a közönséget hosszabb mondatokkal vagy egy-egy „Tán-col-já-tok!”, „E-ne-kel-je-tek!” felszólítással, külön jár a piros pont.
A Zaz band
Zaz zenekara ízig-vérig profi zenészekből áll, nevüket sajnos nem találtam a neten (nincs egyértelmú lista róluk, hiszen session zenészekről van szó, váltogatják egymást - aszerk.), és bizony a bemutatásukkor sem értettem egy kukkot sem, ám itt kell megjegyeznem, hogy életemben először ezen a koncerten láttam olyan megoldást, hogy a végén a produkció valamennyi művészének és munkatársának egy, a kivetítőn megjelenő stáblistán egytől egyig megköszönték a munkáját. Tehát, ha időben felébredek és lefotózom a neveket, most név szerint is méltathatnám a muzsikusokat. Így viszont csak hangszer szerint van módom rá.
Az első két dalban négy marcona férfit láttam, akik szemmel láthatóan nem hatódtak meg sem a megjelent tekintélyes tömeg (bizony: teltház) láttán, sem Zaz korábbi mélyen szántó gondolatai hallatán, csupán jó „szakikként” szolgáltatták a tökéletes aláfestést a melódiákhoz. Aztán a harmadik nótában (Mon vrai moi), épp azután, hogy a basszusgitáros egy csodaszép bőgőre nyergelt át (jó kis képzavar, ugye?), valami megváltozott: a zenészek teret kaptak, hogy megcsillantsák briliáns képességeiket, kibújt mindegyikből a belül élő dzsesszista és a Pierre-feeling is belopózott észrevétlenüll – ők pedig széles mosollyal szólóztak, vagy épp értékelték a másik egyedi megnyilvánulását. Először még csak a dobos volt a kedvencem, mert ő mosolyintotta el magát először, aztán a billentyűs villantott néhány fantasztikus ütemet, de később a bőgős is megmutatta, mit tud, a gitáros pedig szinte az összes nótában brillírozott.
Magas szintű muzsikálás folyt a javából, sajnáltam, hogy a közönség nem jutalmazta a kifinomult szólókat egy-egy dedikált tapssal. Hetek óta készültem már egy jó kis jazzkoncertre, így itt most ez a vágyam részben teljesült.
Azt írtam: részben, hiszen a műsor a lehető legkülönfélébb dalokból állt. A balladától kezdve a jazzen, latin táncdalon és sanzonon át egészen a mainstream popnótáig mindent felvonultattak a szórakoztatásunkra, Zaz pedig karcos hangjával tökéletesen keretezte, sőt, néha tenyértrombitával is fűszerezte ezt a stíluskavalkádot.
Az est két legkiemelkedőbb pontja számomra a Forough Farrokhzad (ejtsd: Fórúg Farrokhzád) iráni feminista költőnő egyik versét megzenésítő Mon cœur, tu es fou című dal volt (magyarul: „Szívem, te őrült vagy”), illetve egy másik nóta (Les passants”/A járókelők), amit az énekesnő szó szerint a közönség körében adott elő, miközben a testőre harmadfokú stresszállapotban próbálta megvédeni a sok lelkes és teljesen ártalmatlan, kedves embertől, akik igazán kitüntetettnek érezhették magukat a közelében.
Apropó, közönség!
A koncert közönsége jellemzően 40 és 60 év közötti, kellemes, javarészt társukkal érkező emberekből állt. Egy-egy romantikus melódia hatására többen közülük egymás karjába dőltek, sőt, néhány pár még táncra is perdült: ők a leginkább esküvőkről ismerős totyogós valcert ropták. Ami pedig számomra is meglepő volt, hogy sokan folyékonyan nyomták a francia dalszövegeket, volt, hogy kifejezetten kórusban is, úgyhogy a nyelvi hiányosság leginkább nálam jelentkezett. De mint említettem, olyan hirtelen jött a koncertlátogatás lehetősége, hogy már nem volt időm megtanulni ezt a szép, de végtelenül bonyolult nyelvet.
Összességében egy nagyon fincsi este kerekedett Zaznak köszönhetően a Budapest Parkban, amelyet a mélység és magasság, az andalító és vérpezsdítő ritmusok, valamint a művészi magasságokba emelt, vagy épp a forróság ellenére csöppet sem izzadtságszagú, könnyed előadásmód egyaránt jellemzett.
A koncert végéhez közeledve természetesen nem maradhatott el (már-már elvárható volt) Édith Piaf La vie en rose című dala, amelyet az eredetinél (hála Istennek) kevésbé érfelvágós stílusban hallhattunk, és amely némelyeknél olyan dallamtapadást okozott, hogy a koncert után a 2-es villamoson, a Közvágóhídtól a Kossuth térig dúdolgatták magukban.
A végső búcsú előtti utolsó opus pedig nem lehetett más, mint a Zaz világhírnevét elhozó Je veux, vagy a számomra sokkal inkább „az a tenyértrombitával kezdődő nóta, aminek az a szövege, hogy Páppáppárápáppápáráááá!” néven ismert szerzemény. A dal során tett újabb felfedezésem, hogy még két francia szót ismerek: ezek az égalité és a réalité.
Zaz tehetséges, érzékeny és cuki. Jár neki a vastaps.
Zaz, Budapest Park
Szólj hozzá!