Egy laza szerda esti retro partynak indult a dolog, amikor az erre a jeles alkalomra újra összeálló FLM duó lépett a színpadra. Császár Előd és Hoffer Dani több mint 20 éve nem adott közös koncertet, de ennek ellenére tökéletesen működött az összhang. A cukiságfaktort növelte, hogy Előd gyakorlatilag az egész produkció alatt az ismerőseit kereste a közönség soraiban, és mivel elég sűrűn talált, az éneklés mellett a folyamatos üdvözlés is a műsor részévé vált. Mindezt olyan bájos gyermeki rajongással tette, mint aki életében először áll emberek elé mikrofonnal a kezében. Igaz, hogy a műsor amolyan fél-playback jellegű - egy DJ, egy vokalista, egy szaxofonos - megoldással futott, viszont a két srác hangjára nem lehetett panaszunk. Természetesen a legnagyobb slágereik mind elhangzottak, de ami külön érdekesség, az a Tiltott szerelem című szerzemény újragondolása volt a közönség bevonásával.
Az eredtileg Császár Előd és Eördögh Alexa által felvett dal női szólamát ugyanis ezúttal mi énekeltük – és nem is vallottunk szégyent. Ciki vagy nem: én élveztem, hogy újra hallhattam élőben a 90-es évek hazai slágereit. Tökéletesen beindult az időutazási, ami a sztárfellépő csapat produkciójára is ráhangolt.
A 90-es években mondhatni két táborra szakadt a világ zenekedvelői tinijeinek tábora. Volt akit a Backstreet Boys ötöse hozott lázba, míg a másik oldal a Take That-re esküdött. Kialakult némi óvatos rivalizálás a csapatok és követőik között, de nem volt komolyabb csetepaté. Én a köztes megoldás híve voltam/vagyok, mivel mindkét formációt kedveltem/kedvelem, de ha választanom kéne, a Take That valamiért mindig közelebb állt a szívemhez. Azt nem mondanám, hogy bármelyik tag láttán szerelemre lobbantam volna, nem ezért lettek kedvenceim, viszont az igaz, hogy a frontembernek is kikiáltható Gary Barlow nálam top kategóriás előadó. Bár szólóban nem aratott akkora sikereket, mint a csapatból korán kiugró Robbie Williams, hangi adottságait tekintve kétség kívül állítható, hogy jó választás volt beválogatni a formációba.
Fura ezt leírni, mert ilyenkor engem is elkap a nosztalgiázás, de az egykori tini ideálokból 50+-os úriemberekké váltak egy pillanat alatt, ami méginkább megerősíti azt a megállapítást, hogy az idő gyorsan elszáll. A tini énem ilyenkor előtör a mélyből, így még inkább fura volt élőben látni a szakállas, ráncos és kevésbé fürgén mozgó pasikat a színpadon. Az én emlékezetemben még a babaarcú, dús hajú, tökéletesre gyúrt testű, izgága fiatalokként élnek, akik csípőmozgásukkal és csábító tekintetükkel minden csajt levettek a lábukról. Igaz, az akkori rajongóik is már lassan nagymama-nagypapa korba lépnek, ami a közönség koreloszlását figyelve nagyjából stimmelt is. Habár találkoztam néhány 20-as éveit taposó hölggyel, azért egy statisztikai kimutatásban elenyésző százalékot alkotnának.
A fiúk egyébként rendkívül barátságosak és közvetlenek voltak, többször elhangzott mennyire örülnek, hogy ennyi év után végre eljutottak Magyarországra, és ha már erre jártak, természetesen megkóstolták a helyi finomságokat is. Söröztek, boroztak – és a méltán híres piros pöttyöst is megízlelték. Azt már tudjuk, hogy Garynek a tokaji a kedvence, amiről posztolt is Facebook oldalán, de a koncertre is elhozta magával az üveget. Persze csak mutatóba...:)
A másfél órás koncert összesen 20 dalt tartalmazott, és tisztán látszott, hogy minden egyes pillanata megtervezett, alaposan begyakorolot koreográfia szerint zajlott. Énekeltek külön-külön és együtt, összeizzadtak 3 szett fellépőrucit, kicsit "öregurasan", de azért táncikáltak, miközben az összekötő szövegelésnek köszönhetően megismerhettük a csapat életútjának zanzásított verzióját.
A színpadkép önmagukhoz képest puritánnak tűnt, lézer és konfetti helyett egy "szimpla" ledes hátteret kaptunk, de igazából most nem éreztem hiányát a partifokozó kellékeknek. A tökéletesre fejlesztett műsorban egyetlen apró baki okozott törést. A legutolsó dal vége felé Gary nem találta a mikrofonállvány tartó részén a lyukat, így a mikrofonja a földön landolt. Természetesen a rutin meg az évek hatására egy pillanatig se ijedt meg a helyzettől, azonnal felvette a földről és énekelt tovább, mintha mi sem történt volna. Ezt a kis közjátékot leszámítva a srácok hozták a fiúbandáktól megszokott kiszámítható profizmust, de valahogy nekik még ez is jól áll. A lényeg, hogy szemmel láthatóan ennyi idősen is élvezik a színpadi létet, szeretik a közönségüket, a közönség pedig a mai napig imádja őket, így minden adott ahhoz, hogy visszatérjenek hozzánk a későbbiekben.
A címben feltett kérdésre a válasz tehát: IGEN, a következő koncertre viszont talán nem kellene 34 évet várni... :)
Fotók itt: Take That koncert
Ízelítő videó itt: Take That - Pray
Szólj hozzá!